𝙺𝚒𝚝ö𝚛é𝚜

‖Biztonságban‖

‖Minho‖

2 nap. 2 napja annak, hogy sikeresen kisebb veszteségek árán kijutottunk az útvesztőből. Még most is nehezemre esik el hinni. Mikor a halott Alkotók között sétáltunk egy percre sem éreztem irántuk sajnálatot. Megérdemelték, amit kaptak. Már kezdtem azt hinni minden jóra fordult erre besétált Gally és mindent tönkre tett. Nem volt elég, hogy szegény Chuckot megölte, de még Hopet is eltalálta. Kétségbeestem, amikor a vérző, hófehér bőrű lányt tartottam a karjaimba. Abban a pillanatban az egész világot gyűlöltem és benne mindenkit. Ez a lány volt egész életemben az egyetlen boldogság forrásom és itt haldoklik a kezeim között. Nem voltam felkészülve az elvesztésére és nem is akartam elengedni. Már majdnem feladtam a reményt, amikor be rontott hozzánk néhány feketébe öltözött katona, akik sietősen kiterelgetek minket. Engem is felrángattak a földről, de eszem ágába sem volt ott hagyni Hopet, de meglepetésemre semmi szó nélkül az egyik felkapta és rohant is vele, természetesen én végig mellettük maradtam és egy percre sem vettem le róluk a tekintetemet.

Egy helikoptere tereltek fel és ahogy megérkezett az utolsó ember, máris felszállt és csak repültünk az éjszakába valamerre. Egy kicsit elbóbiskolhattam, mert már csak arra ébredtem, hogy a megmentőink leűznek a gépről és irányítanak egy magas épület felé. Ahogy átléptük a küszöböt be is zárult mögöttünk a vasajtó. A zűrzavarban teljesen megfeledkeztem Hope-ról és a szememmel a lányt kerestem, de megnyugodtam valamennyire, hogy néhány fehér köpenyes orvos felfektetik egy ágyra és vitték is magukkal. Utána akartam menni, de az egyik katona nem engedett. Nem nagyon tetszett, hogy elvették tőlem a lányt, de most azt kellett néznem, hogy megmentsék az életét.

Ott álltunk addig amíg egy magas, fekete öltönyt viselő, ősz hajú férfi oda nem jött hozzánk és folyamatosan dumált a mostani világról, helyzetéről meg említett valamilyen VESZETT-et, de a felére nem emlékszem, mert csak Hope járt a gondolataimba. Ha nem éli túl esküszöm megyek utána. Semmi értelme nem lenne élnem nélküle.

Hát ez történt 2 nappal ezelőtt, azóta nem hallottunk és nem is láttuk a lányt, ami nem kicsit zavart. Azt hittem majd jelentenek az állapotáról, de helyette csak a többi szerencsétlen gyerek közé tereltek minket. Fiúk és lányok vegyesen helyezkedtek el az ebédlőben, pár ismeretlen sráccal vacsoráztunk, akik meséltek az ő útvesztőjükről.

-Szívesen lettem volna egyedüli fiú annál a társaságnál. -biccentett Serpenyő az előttünk ülő lány csoportra.

-Legalább nálatok volt egy csaj. -mondta az egyik idegen srác. -Hogy tudtátok megállni, hogy ne kezdjetek ki vele? -ez egy kicsit felidegesített vagy talán nagyon. Én vagyok az egyedüli fiú, aki nem nézett tárgynak egy lányt?

-Hát Hope a barátunk volt, meg aki próbálkozott nála az megismerhette Minho haragját. -veregette meg a vállamat Newt, amit egy unott pillantással jutalmaztam.

-Gondolom beleszerettél? -kérdezte a másik.

-Ja, valami ahhoz hasonló. -morogtam és inkább a kajámmal foglalkoztam tovább. Nem nagyon tetszett, hogy az új fiúk bele akarnak ásni az érzéseimbe. Ehhez senkinek semmi köze.

Szerencsére más lett a téma, amire nem figyeltem, mert belépett az ajtón a Patkányember. Én neveztem el annak, mert az arca teljesen olyan volt, mint egy patkányé. Mikor felolvasta a neveket, akiket elvisznek valamilyen farmra felpattantam a helyemről és elindultam hozzá. Alig értem elé rögtön neki estem.

-Hogy van a lány? -álltam meg előtte. Remélem most már rendes választ fogok kapni.

-Még gyógyulgat. -mi meglepő, hogy nem kaptam normálist választ. Nem tudom mi lehetett a csávónak a baja, de a kérdésemtől grimaszba fordult az arca, ami nem annyira volt feltűnő. Hope mellett jól megtanultam felismerni a másik embert. Nem is fecsérelt rám több időt csak hátat fordított és elsietett. Kezd nekem ez az egész gyanús lenni. Mire visszaértem az asztalunkhoz már tereltek is vissza a szobánkba estére.

X

Nem tudom mióta bámulom a plafont, de egyszerűen nem jön álom a szememre. Csak a lányon jártak a gondolataim és a hiánya majd megölt. Hiba volt nem rámenősnek lennem a férfinál, meg amit nagyon, de nagyon bántam, hogy még a Tisztáson a szobában nem mondtam el neki mit érzek iránta. Hallottam, ahogy alattam Thomas megmozdult.

-Ébren vagy? -kérdeztem halkan.

-Igen. -sóhajtott.

-Mond, hogy nem csak nekem fura ez a hely?

-Nekem is, de annyi szabad mozgást nem kaptunk, hogy ezt kiderítsük.

-Engem csak Hope érdekel. Tudnom kell, hogy van.

-Nyugi, engem is, de holnap majd ketten fogunk annak a pasasnak az agyára menni, hogy mondja el Hope állapotát rendesen. -ilyen helyzetben kedveltem Thomast, de az nagyon nem tetszett most sem, hogy ennyire közel áll Hope-hoz. Ilyenkor elő tör bennem a birtoklási vágyam és valahogyan mindig kiakarom mutatni, hogy ő csak is az enyém, senki másé. Nem beszéltünk sokat tovább, mert nem igazán szerettük volna, ha a többiek felriadnak, ezért nehezen, de sikerült elaludnunk.