𝙺𝚒𝚝ö𝚛é𝚜

‖Szabadulás‖

‖Thomas‖

Olyan gyorsan kúsztam végig az alagútban, hogy Arist nem kicsit hagytam le, de most minden perc számított. Hacsak bele gondoltam, hogy nem sokára elviszik Hopet pánikba estem. Ez adott erőt a további erőlködéseimhez. Ahogy megpillantottam az alagút végén a fényt, gyorsabban másztam és ahogy a hasam a padlóhoz ért felpattantam a földről, elkezdtem magamba motyogni egy jó terv kitalálása érdekében, miközben a többiek folyamatosan a nevemet szólongatták.

-Thomas! -mondta élesen Newt a levegőbe, mire minden figyelmemet a szőke barátomra szegeztem. -Mit látatok?

-Rengeteg gyereket gépekre kötöttek fel és folyamatosan csapolták a vérüket. A monitorokon pedig az aktáink szerepeltek, de főként, hogy ki-melyik csoportba tartozott. Aztán...aztán bejött Janson és egy nővel beszélgetett valami Változókról, kísérletekről és...Hoperól el...elakarják még ma szállítana valahova. -miközben beszéltem végig egy jó terven gondolkoztam, de pont ilyenkor nem jut eszembe semmi sem.

-Úgy érted Hopet elviszik? -kérdezte Minho. Nem azzal volt a baj, hogy nem fogta fel a szavaimat, csak a gondolat bántotta, hogy elvehetik tőle a lányt.

-Igen és jó lenne, ha segítenétek valamit kitalálni! -emeltem meg a hangomat, de inkább a tehetetlenség miatt, mint haragból.

-Szerintem először meg kéne tudnunk hol vannak az orvosi szobák és utána jöhet a menekülési terv. -lépett hozzánk Aris. -Ha a folyóson netalántán összefutunk egy orvossal akkor ő el vezethet hozzá minket.

-Ez nem rossz kezdés. -bólintott rá Minho.

-Nekem is megfelel. Akkor indulás! -mondtam és Aris vezetésével mind megindultunk a szellőzőbe. Többet másztunk, mint a titkos szoba felé, de legalább egyelőre nem szúrunk szemet senkinek sem. Hát rosszul gondoltam. Alig értünk el egy elágazásik, amikor beindultak a riasztók.

-Már nem sokat kell másznunk és elérünk egy kevésbé forgalmas folyosóhoz. -szólalt fel a csoport előtt haladó iránytűnk. Nem válaszoltunk semmit csak követtük és ahogy elértük a nyílás végét gyorsan kimásztunk és körbetekintetünk ellenséges emberek után kutatva, de egy lélek sem volt. -Nekem még el kell intéznem valamit. -igyekezett vissza a szellőzőbe Aris.

-Ezt hogy érted? -kérdeztem.

-Hidd el Thomas, hogy fontos.

-Én vele tartok. -ajánlotta fel Winston és már követte is a fiút. Mi meg kocogva, követve a megérzésünket futottunk előre.

Szinte az összes utunkba eső ablakon betekintetünk, de egyik sem orvosi szoba volt. Hova vitték Hopet? Ez a kérdés keringett a gondolataimba, ami annyira lekötötte a figyelmemet, hogy pont neki rohantam egy fehér köpenyt viselő nőnek.

-Ti meg mit kerestek itt? -kérdezte végig tekintve egyesével rajtunk. Itt is felhangzott a riasztó hangja és tuti leeshetett neki a tantusz. Mi csak egymásra néztünk a fiúkkal és megragadtam a nő karját, elég durván és erősen.

-Most szépen elvezett minket a lányhoz. -mondtam mély hangon. Nem állt nekünk ellen így hagyta magát és rángattam is magammal. Újabb néhány folyosót lefutottunk, de most legalább a jó irányba. Ha át mer verni minket az halál biztos, hogy Minho kicsinálja, de szerintem segítek neki benne. Pont készültem balra fordulni, amikor egy őr jelent meg előttem és elkezdett ránk lőni. Nem hagyományos fegyverből jöttek a lövések, mert a töltény nagy és szikrákat lövellt, ahogy a padlóra kerültek. Szerintem nem kellett kifejtenem a többieknek, hogy jobb lesz vissza vonulnunk, mert egyszerre indultunk meg, egyedül Minho torpant meg egyhelyben. -Mit művelsz? -kiáltottam felé. Válasz helyett csak megiramodott annak a folyosó irányába ahonnan már lehetett hallani az őr közeledő lépteit. Alig ért a férfi a mi részünkhöz, amikor Minho egyenesen a falnak kente, ezáltal elájult. Oda rohantunk hozzá, én meg felkaptam a földről az őr fegyverét.