𝙺𝚒𝚝ö𝚛é𝚜

‖Idegenek‖

Istenien aludtam végig az éjszakát és a beszélgetés óta nem is keltem fel, ami elégé ritka esetek közé sorolható. Felfoghatatlan érzés volt, amikor bevallottuk egymásnak, hogy szeretjük a másikat. Érdekes fordulat ahhoz képest, hogy az első találkozásunknál utáltam, meg még jó pár ideig...erre. Szerintem ezért is aludtam tökéletesen, mert végig éreztem a fiú közelségét. Lassan nyitottam ki a szemeimet, automatikusan a mellkasom irányába néztem, de a várt látvány helyett a semmi fogadott. Elég gyorsan magamhoz tértem és fel is ültem, hogy körbe tudjak tekintetni a teremben, de csak Arist és Serpenyőt láttam tőlem nem messze beszélgetni. Már épp készültem feltápászkodni és oda menni hozzájuk, hogy megtudakoljam a három fiú hollétét, de erre nem volt szükség.

-Csak nem engem keresel? -az ismerős hang felé fordultam és Minho állt mögöttem egy hatalmas mosollyal az arcán.

-Nem. -hazudtam egy kis színjátékot beletéve. Csak megforgatta a szemét és kezet nyújtott, hogy felsegítsen a kemény földről, amikor elfogadtam akkor jutott eszembe, hogy sérülései vannak és nem igazán kéne az én súlyommal is terhelni, de mire visszakozhattam volna már rég talpra állított. Nagy erővel húzott fel, ezért a mellkasának csapódtam, bár tuti ez volt a célja, mert rögvest a derekam köré fonta a karját és azt a minimális távolságot is megszüntette, ami közöttünk volt.

-El is felejtettem mennyire makacs vagy ahhoz, hogy ilyen dolgokat bevallj. -fürkészte a tekintetemet még mindig mosolyogva.

-Minden ember magából indul ki nem igaz? -humorral próbáltam leplezni mennyire aggódtam miatta, hiszen az arcán ilyen közelségből látható volt mennyire megsínylette a villám csapást. Biztos kiülhetett az arcomra, mert rögtön megváltozott a tekintete.

-Ne aggódj miattam, jól vagyok. Thomas és Newt már helyre raktak valamennyire.

-Akkor is ramatyul nézel ki.

-Kösz, ez most jól esett. -próbált megbántott fejet vágni, de nem igazán jött össze neki. -Akkor gondolom már ilyen ramatyul nem kellek neked? -utálom, amikor kiforgatja a szavaimat, még akkor is ha csak viccel vele.

-Ezt eltaláltad, megyek is Thomas-hoz. -kibontakoztam az öleléséből és már indulni készültem, de egy magabiztos rántással vissza állított maga elé és nem is húzta tovább az időt, rögvest az ajkaimra tapadt. Ugyan azzal a hevességgel csókolt, mint az éjszaka, de természetesen nem bántam. Végre beteljesült, amire már mióta vágytam.

-Mi a fene? -egy elég ledöbbent és éles hang végett vetett elég hamar az élvezeteknek, mert Newt és Thomas álltak mellettünk döbbent fejjel.

-Sziasztok fiúk, újra. -köszönt rájuk nem kevés szarkazmussal a hangjában, bár nem kicsit lehetett érezni a kicsinyke dühöt, amiért megzavartak minket.

-Ti mikor? -mutatott ránk felváltva Thomas.

-Semmi közöd hozzá bökött. -nevetett fel, de a stílusa miatt egy kicsit oldalba vágtam és értette a célzásomat. -Még az este. -sóhajtott fel unottan és le pillantott rám.

-Oké...ez sejthető volt. -veregette meg Newt a barátja vállát. -Akkor mehetünk megtárgyalni, hogyan tovább? -kapkodta a tekintetét rajtunk. Thomas még mindig maga elé bámult és nem bírt felébredni a döbbenéséből. Nem tudom miért volt ezen annyira meglepődve, de a továbbra is maga mellett tartó fiú erősebben ölelt féloldalasan magához és végig Thomast figyelte.

Nagy nehezen végre sikerült össze gyűlnünk és sok tervet gyártottunk, amikor egy mély hang a tető irányából kizökkentett minket.

-Nocsak, vendégeink érkeztek? -mind a hang irányába tekintettünk fel és egy férfi feje nézett le ránk a tetőrés között.