𝙺𝚒𝚝ö𝚛é𝚜

‖Ismerős arcok‖

Reggel már korán fent voltunk és együtt reggeliztünk az asztalnál. Közbe végig a tegnap esti kis kalandunk járt a fejembe. Minden pillanat maga volt a mámor és akaratlanul is az ajkamba haraptam. Az előttem ülő fiú erre köhintett egyet és kaján mosolya meg jelent a szája szélén, erre válaszul az asztal alatt bokán rúgtam.

A megbeszéltek alapján, meg Gally újabb üzenete, miszerint csatlakozhatunk a csapatához így hátra hagytuk a hotelt és megint az utcát szeltük egy taxi után kutatva. Egyedül ballagtam leghátul, Thomas és Brenda mögött, amikor valaki a felkaromnál kezdve végig simított a kezemen.

-Hogy érzed magad? -suttogta egy apró mosollyal a szája szélén.

-Lehetett volna jobb is. -húztam az agyát.

-Na, azért ez volt az első ilyenem és ahhoz képest szerintem jó voltam. -egyszerűen nem lehetett megszüntetni semmivel sem a mosolyát.

-Még az a szerencséd, hogy nagy egoval áldott meg a sors. -forgattam meg unottan a szememet. Ahelyett, hogy bizonygatta volna az igazat, csendben maradt és arcon csókolt. Hiába sétáltunk már utcákat nem jött egyetlen egy taxi sem, sőt még úgy éreztem, hogy valaki követ is minket. Állandóan hátra pillantgattam, de nem volt ott senki és semmi sem.

-Miért nincsenek most annyian, mint tegnap? -kérdezte Thomas és szinte egyszerre körbe tekintetünk és nem kicsit volt igaza a srácnak. Alig járkáltak és kocsi sem volt annyi az úton.

-Biztos a kieső része a városközpontnak. -vont vállát az élen haladó férfi. Nem foglalkoztunk vele tovább, bár hiba volt, mert hirtelen feltűnt kettő fekete teherautó, amikből négy, maszkos ember ugrott ki és mi voltunk a célpontjuk. Engem és Brendát külön furgonba vágtak be és a fejünkre húztak egy fekete anyagot. Elkaptunk néhány szófoszlányt, de mindegyiknek az volt a lényege, hogy a főnök majd eldönti mi lesz velük.

Sokáig mentünk, aztán hirtelen lefékezett és a felkarúknál fogva kirángattak minket és lehúzták a fejükről a fekete anyagot. Végig mértem a helyet, ahova hoztak és sok velem egykorú vagy idősebb férfik és nők fordultak meg. Mindegyikük félelmetesül festett, kicsit késve, de megérkezett az utolsó furgon is, amiben dulakodás tört ki és az ajtó kitárult, amin kiestek a verekedő fiúk.

-Hol van a lányom? -fojtogatta Jorge az alatta fekvő férfit, Thomas is hasonlóan tartotta sakkban az övét, ahogyan Minho is, csak az lekevert neki egyet-kettőt. Nem haboztunk a lánnyal kiszabadultunk a minket tartó emberek kezei közül és leszedtük a fiúkat az idegenekről, mielőtt kitört volna a balhé.

-Jól vagyunk, nyugodjatok már le! -fogta le Jorgét. Ekkor egy elég sérült arcú és agyú férfi a plafonba lőtt.

-Elég! Vigyétek a főnök elé, most! -adta ki a parancsot és ez a pihent agyú pont engem nézett ki magának és elég durván megragadta a kezemet, inkább nem mondtam neki, mert féltem, hogy Minho kijön a sodrából. Ráncigált egy darabig, amikor megállt egy ajtó előtt, kopogott és elég hamar jött a válasz. Kitárta előttem az idegbeteg férfi és betaszított rajta és a többieket. Egy kis irodába hoztak, ahol két fiú volt már bent. Az egyik, aki az asztal mögött ült, annak fekete haja és sötét barna szemei voltak és nagyjából 1-2 évvel idősebb volt tőlem, a másik srác fiatalabb volt pár évvel, szőke rövidre vágott haja és barna szemei voltak. Ő közvetlenül a fekete hajú mellett állt. -Ezeket fogtuk el, amikor betévedtek a területünkre. -jelentette be.

-Ember, honnan tudtuk volna, hogy ez a ti területetek? -szólalt fel Minho, amit egy gyomrossal jutalmaztak meg. A fekete hajú vagy mint kiderül a főnök letette a kezében lévő papírokat és a kis csoportunk elé állt, a hátával neki támaszkodott az asztalnak és ki is szúrtam a nyakán egy tetoválást, ami valami oknál fogva túlismerős volt.

-Kik vagytok és miért jöttetek? -kérdezte fölényeskedve.

-Nem tartozik rád. -mondta fájdalmasan, de megint kapott egy még keményebb gyomrost, amitől fájdalmas nyöszörgés hagyta el a torkát.

-Még egyszer megkérdezem...kik vagytok és miért jöttetek? -lökte el magát az asztaltól és maga mögé helyezve a kezét lassan felmért minket miközben elsétált előttünk. Pont én következtem volna, amikor megtorpant előttem és méregettet. -Hogy hívnak? -kérdezte kíváncsian és egy leheletnyi reménnyel a hangjában.

-Ho...Hope. -ideges voltam és zavaros érzések keringtek bennem a fiú külseje véget. Annyira ismerős volt a kisugárzása, de nem tudtam rá jönni honnan. A nevem hallatán hófehérbe öltözött a feje és hátratántorgott egészen az asztalig. A szőke srác mellé sietett és próbálta megtudakolni mi történt vele. Bevallom engem is érdekelt. Valamit a fülébe súgott és most már a szőkével együtt méregetek.

-Esetleg nem tudod kik voltak a szüleid? -ezt most a szőke srác kérdezte, miközben mind a ketten megálltak előttem és nem foglalkoztak se a barátaimmal, se az embereikkel.

-Én...nem emlékszem rájuk, de miért kérdezitek ezt most tőlem?

-Csak, mert volt egy húgom, akit Hopenak hívtak. -válaszolta a fekete hajú. -Elvette tőlem a VESZETT és az apám, aki nekik dolgozik még most is és azóta nem láttam őt és a kisebb húgomat sem, Kiarának hívták. -sóhajtott fel szomorúan. A szavai hallatán a föld kiszaladt a lábaim alól és köpni-nyelni nem tudtam.

-Nekem meg két fiú testvérem volt, akikre nem emlékszek teljesen, de egy emlékem volt róluk, amikor egy tó parton játszottam velük.

-Az a tó maga volt a gyönyör még most is emlékszem rá és az ott töltött pillanatokra. -folytatta a mesémet. -A te...a te apád Janson igaz? -kérdezte félve.

-Csak vérrokon, mert nem tekintek rá apa ként. -ezen felkacagott mellette a szőke.

-Úgy fest Liam megtaláltuk az elveszett testvérünket, aki ugyan úgy tekint apánkra, mint mi. -mondta boldogan. Utána minden túl gyorsan történt, éreztem, ahogy magukhoz ölelnek egyszerre és ami fura volt számomra, hogy nem éreztem félelmet és nem volt számomra idegen ez a gesztus.

Ezek után minden megváltozott körülöttünk, mert már nem voltak annyira ellenségesek és még kaptunk kaját és vizet is. A biztonság kedvéért csináltattak egy vér tesztet és csak azért is bele mentem, hogy én is meg tudjam az igazat. Az eredmény egyszerre töltött el örömmel és döbbenettel. Ez a két fiú vagyis Liam és Conor tényleg a testvéreim voltak. Nehezen tudtam feldolgozni, hogy élnek és itt állnak előttem. Most gyűlöltem azokat, akik elvették az emlékeimet, hogy nem emlékeztem a testvéreimre. Szükségem volt egyedüllétre így külön ültem és az előttem elterülő falat bámultam.

-Sejtem nem emlékszel ránk. -foglalt mellettem helyett Conor.

-Igen, de mit megadhatnék, ha eszembe jutnátok. A szívem mélyén tudom, hogy a testvéreim vagytok, de az emlékeimbe nem éltek. -nagyon szomorú voltam ettől.

-Emlékszem, arra napra, amikor a legjobban haragudtam rátok. Olyan 7 éves voltam, amikor te és Liam elmentettek vadászni a közeli erdőbe, nagyon szeretetek íjászkodni, amire ő tanított meg téged. 1 évvel idősebb vagy tőlem, Liam meg 3 évvel. A lényeg, hogy könyörögtem nektek, hogy vigyetek magatokkal, mert már nem bírtam Kiara folyamatos sírását, de ti nem vitettek, mert idézem, túl kicsi vagy ehhez öccsi és ott hagytatok az üvöltő kisbaba mellett. De így felnőttebb fejjel rájöttem, hogy ti nagyon össze voltatok nőve Liammel, nagyon szerettétek egymást. -jó volt hallgatni a meséjét és könnyek gyűltek a szemembe.

-Remélem egy nap majd emlékezni fogok ezekre a pillanatokra. -tördeltem az ujjamat. Ekkor Minho rontott oda hozzánk.

-Hope, mennünk kell!

-Hova?

-Most hallottunk egy rádió üzenetet néhány itteni rendőrtől és Newt...elvitték a Berg fedélzetéről valami Buggyant Palotába. -hideg zuhany ként csapott le rám ez a kijelentés, kikerülve a fiút igyekeztem a többiekhez. Istenem, ha bármi történik a szőke fiúval én...én azt már nem fogom túlélni.