Beszélj, mint egy angyal, te ÖRDÖG/Harry Potter fanfiction /

~2.15~Titkok kamrája

Nem tudom, mennyi idő telt el, mire kinyitottam a szemem. A gyengélkedőn voltam, ahol most sötétség honolt.

-Már csak ő az egyetlen, aki el tudja mondani, milyen szörny támadta meg. A többieknek még idő kell, hogy felébredjenek...az állapota súlyos, fogalmam sincs milyen méreggel van dolgunk...eddig csak a bezoárkő tompította a hatást, ezért lehet életben...Kizárt, hogy Lockhart legyőzze a szörnyet...-hallottam egyre közelebbről a hangokat. Az elmém zavart volt, és nem tudtam, mi is történt, vagy történik körülöttem.

-Miss Potter, felébredt?-kérdezte Madam Ponfrey mire újra kinyitottam a szemem. Piton és McGalagonyt pillantottam meg, egy gyertya fényében.

-Professzor...mi történt?-suttogtam rekedten.

-Pár napja találtunk magára és Granger kisasszonyra a könyvtár közelében. 

-Hermione...-mondtam elfúló hangon.

-Kővé dermesztették, de a kérdés az, hogy Önt mi harapta meg?-kérdezte, de nem tudtam válaszolni. Az elmém még mindig túlságosan összezavarodott volt. Nem emlékeztem.

-Nem láttam semmit...-mondtam és újra elnyelt a sötétség.

***

Mikor újra felébredtem, már nem a kórteremben voltam. Lassan felültem, hirtelen nem fájt semmim és mintha az elmém is kitisztult volna. Már emlékeztem, mire jutottunk Hermionéval. A baziliszkusz. Körülnéztem.

Egy hosszú, félhomályba burkolózó teremben voltam. A mennyezetet kígyó faragványokkal díszített oszlopok sora támasztotta alá. Az egész termet furcsa, zöldesen derengő fény lepte el.

Kellett néhány másodperc, mire rájöttem hol vagyok. A kamrában, aminek sima padlóján egy fekete taláros, égővörös hajú alak feküdt.

- Ginny! - suttogtam megrázva a lányt- Ginny! Kelj fel!

-Ahogy a bátyádnak is mondtam, nem fog felébredni.-összerezzentem és megfordultam.

A legközelebbi oszlop mellett egy magas, fekete hajú fiú állt. Testének körvonalai kissé elmosódottnak tűntek, mintha egy párás ablak mögött állna. 

-Ki vagy te? Hogyhogy nem fog magához térni? -kérdeztem rettegve, megsimítva a lány arcát, amely olyan hideg volt, akár a jég.

- Nem halt meg - felelte. - De már alig él.

- Te kísértet vagy? - kérdeztem bizonytalanul, újra a fiúra nézve. 

- Emlék, Emlék, amit egy napló őrzött meg ötven évig.

Nem messze tőlünk, ott feküdt a padlón a Harrynél látott kis fekete napló.

- Segítened kell - kezdtem, de mikor megláttam az arcát már tudtam. -Nem fogsz segíteni igaz?-kérdeztem mire a  szája rejtelmes mosolyra húzódott. 

- Régóta várok erre a percre, Sierra Potter - mondta - Az alkalomra, hogy találkozhassak veled és a testvéreddel. Hogy beszélgethessünk. Tudod mindig el tudtam bájolni azokat, akikre szükségem volt. Ginny kiöntötte a szívét, és nekem történetesen éppen a szíve kellett. Leggyötrőbb félelmeiből, legrejtettebb titkaiból táplálkoztam, és egy idő után már erősebb voltam, mint ő. Elég erős ahhoz, hogy most már én osszam meg vele a titkaimat, én öntsem át belé azt, amit a szívemben rejtek, míg végül kinyitotta a Titkok Kamráját. Ő festett fenyegető üzeneteket a falra. Ő uszította rá Mardekár kígyóját négy sárvérűre és a kvibli macskájára.

-Nem-suttogtam, mire felnevetett

-Természetesen kezdetben nem tudta, mit csinál. Nagyon szórakoztató volt. Bár olvastad volna az akkori naplóbejegyzéseit... Sokkal izgalmasabbak voltak a korábbiaknál... Kedves Tom! Azt hiszem, kezdem elveszteni az emlékezetemet. Kakastollakat találtam a taláromon, de fogalmam sincs, hogyan kerültek oda... Kedves Tom, nem emlékszem, mit csináltam Halloween estéjén, de az iskolában valaki megtámadott egy macskát, és nekem csupa festék a ruhám... Ma újabb merénylet történt, és én nem emlékszem, hol voltam a bűntény idején. Mondd meg, Tom, mit csináljak? Meg fogok őrülni... Még elképzelni is szörnyű, de azt hiszem, én támadom meg az embereket!-kacagott állandóan, elfogott az émelygés. Az agyam egy hátsó szegletében egy emlék kezdett körvonalazódni.