Beszélj, mint egy angyal, te ÖRDÖG/Harry Potter fanfiction /

~3.14~ Meccs

Másnap reggel idegesen keltem, mint minden évben, mikor a bátyám méterekkel a föld fölött kíván repkedni egy apró aranylabdát keresve, míg vasból készült elvarázsolt labdák kísérlik meg lelökni a seprűről. Mikor a nagyterembe értem a griffendél csapata már ott volt, azonban nagy csodálkozásomra a mi csapatunk nem öltözött be, megszokott zöld ruháikba.

-Miért nem öldöztetek be Adrian?-ültem le a csapat közelében. Marcus volt aki válaszolt.

-A fogónk megsérült, így nem tud játszani.-vigyorgott, és az ideges griffendélesek felé sandított elégedetten. A nyakamat tettem volna rá, hogy túl későn tájékoztatta őket erről a döntésről. Megráztam a fejem. A tekintetem találkozott Draco-éval, aki szintén mosolygott. Előző este régi szokásunkhoz hÍven a portré mögötti teremben tanyáztunk, és végre elkészült a főzet, amivel animágussá válhat. Mindketten izgatottan vártuk, milyen alakot fog felölteni. Mikor elkészültünk együtt indultunk ki a pályára.

Odakint óriási vihar tombolt, amitől még inkább ideges lettem. Talárjai csak úgy csattogtak a szélben, esernyőink kifordultak, így semmi hasznát sem vettük. Pillanatokon belül bőrig áztunk.

Hamarosan két oldalról bevonultak a csapatok. Jobbról a tűzpiros taláros griffendélesek, balról pedig a kanárisárga öltözékű hugrabugosok. A kapitányok kezet fogtak, és kezdetét is vette a játék. A sűrű esőtől alig láttuk a csapatokat. Az üvöltő szélben nem lehetett kivenni a kommentátor hangját. Próbáltam szemmel tartani a bátyámat, aki fel-alá röpködött a pálya hosszában. Tudtam, hogy a szemüvegében esélye sincs meglátni a cikeszt. Ezt támasztotta alá, mikor kétszer is majdnem lelökték a gurkók seprűnyélről, mert nem vette észre őket. Látszott hogy egyre inkább nehezére esett irányban tartani a Nimbuszt. Kétszer is előfordult, hogy kis híján összeütközött egy másik játékossal. Felpattantam és elnézést kérve lementem a lelátóról, aminek aljában Hermione-t és Ronaldot láttam meg. Olyan közel mentem el mellettük, amennyire lehet.

-Leperex-suttogtam a lány felé, és csak reménykedni tudtam, hogy érette mit mondtam. Akkor tértem vissza, mikor a bátyám földet ért, mert a csapata időt kért. Aggódtam érte, ahogy ebben az ítéletidőben odafent repked. Láttam, hogy Hermione mellé lép, és csinál valamit. Magamban elmosolyodtam. Bár most nem voltunk jóban, legalább hallgatott rám. Bár az is lehet, hogy ő találta ki mert nem hallott. Harry láthatóan visszakapta az önbizalmát. Ide-oda cikázott a viharos szélben, a cikesz után kutatva, ügyesen kitért egy támadó gurkó elöl, kikerülte Diggoryt, aki az ellenkező irányba suhant.

Az idő kezdett egyre veszélyesebbé válni. Egy kétágú villám szelte át a horizontot. Hirtelen a pálya egyik felén megállt. Seprűje két métert zuhant, majd hirtelen kapkodva körülnézett. Cedric Diggory száguldva közeledett felé a pálya túlsó végéből. Egymás felé száguldottak.

Ekkor azonban dementorok százai suhantak be a pályára és a lelátóra, amitől az egész stadionra néma csönd ereszkedett. Egy dementor suhant el előttem, amitől hátra tántorodtam. Kétségbeesetten próbáltam kapaszkodni a valóságba. Hirtelen egy kéz ragadott meg. Arra fordultam. Draco hajolt felém. Arca sápadtabb volt a szokásosnál és megállás nélkül beszélt, de nem hallottam mit mond. A fülemben már egy női sikoly visszhangzott.

- Harryt ne, Harryt ne, könyörgök, csak őt ne!

- Állj félre, te ostoba... Eredj innen...

- Ne bántsd Harryt, könyörgök, inkább engem ölj meg...Kegyelmezz... könyörgök, kegyelmezz...

Éles kacaj harsant, a nő újra felsikoltott

Pislogtam, és csak a rám szegeződő szürke szempárt figyeltem. Még mindig ugyanott álltunk, a lelátón a többiek között, míg ő a két karomnál fogva szilárdan tart. A szemem sarkából egy kékesfehér fényt láttam, amitől a fojtogató légkör végre eloszlott.

-Jól vagy?-kérdezte a fiú, mire bólintottam. Végre meg tudtam állni a saját lábamon.

-Igen, én csak...

-Sierra! A bátyád leesett a seprűjéről!-kiáltotta nekem valaki, mire újra a pálya felé kaptam a fejem. A testvérem éppen egy hordágyon feküdt Dumbledor professzor mellett, aki rettentően dühösnek tűnt.

A következő éjszakákon álmatlanul forgolódtam. Fülemben újra és újra felcsendültek a szívszorító szavak. Kellett pár ilyen este, hogy rájöjjek, mikor a dementorok  közelségére az édesanyám  életének utolsó perceit hallottam, ahogy könyörög, hogy megmentse Harryt, Voldemort nagyúrtól. A gyilkos kacajt, pedig nem más mint maga Voldemort mielőtt megölte volna őt. 

A gondolataim elől a tanulásba temetkeztem. Előre elolvastam a fejezeteket, majd mikor ezzel túl gyorsan végeztem kijegyzeteltem őket. Ha ez is kevésnek bizonyult, a könyvtárból kölcsönzött könyvekkel tettem ugyanezt. És persze elkészítettem a tanulmányomat a vérfarkasokról, ami megdöbbentő eredményt hozott. Ahogy egyre inkább belemélyedtem a témába, úgy ért el a felismerés is. A vérfarkas kór nem csak abban mutatkozik meg a varázslón, hogy teliholdkor átváltozik, és lompos farkasként szaladgál gyilkolászva. A fertőzött, bár varázsereje megmarad, a teste egyre gyengébb lesz. Hangulata kiszámíthatatlanná válik a telihold közeledtével. Ingerlékenyebb lesz. Épp ezért nem is találnak olyan egyszerűen munkát. Nincs annyi lehetőségük, mint az átlagos varázslóknak.

Hétfő reggel Harryt kiengedték a gyengélkedőről. Megkönnyebbültem, hogy nem esett nagyobb baja. Draco levette a kötést a karjáról, és gyógyulása örömére azzal szórakoztatta magát és másokat, hogy eljátszotta, ahogy leesik a seprűjéről. Már nem sértődtem meg ezen, hogy a bátyámmal gúnyolódik, hiszen úgy véltem van benne ráció. A szórakozás egészen a bájitaltan óráig tartott, amíg Ronald a képébe nem vágott egy friss, nyálkás krokodilszívet. Piton ötven mínusz ponttal jutalmazta a telitalálatot. 

Sötét varázslatok kivédésén Lupin újra megjelent. Mikor megláttam megviselt alakját az előző esti következtetésem száz százalékban igazzá vált. Biztos voltam benne, hogy a farkasölő -fű főzetet a tanár úrnak készítettük a legutóbb. Úgy döntöttem azonban, ezt az információt inkább magamban tartom. A griffendélesek egyből megörültek a tanárnak. Nyomban panaszkodni kezdtek Pitonra.

- Gőzünk sincs a vérfarkasokról...

- ...kéttekercses házi dolgozat!

- Nem mondtátok Piton professzornak, hogy még nem vettük a vérfarkasokat? - kérdezte homlok ráncolva Lupin.

Erre újból kitört a hangzavar.

- De igen, de azt mondta, le vagyunk maradva - ...nem is érdekelte... - ...kéttekercses házi dolgozat!

Lupin professzor mosolyogva nézte a felháborodott arcokat.

- Nyugodjatok meg. Beszélek Piton professzorral. Nem kell megírnotok azt a dolgozatot.

- Jaj, neee! - nyafogott Hermione. - Én már megírtam!

Ezek után az osztály minden tagja nagyon élvezte az órát. Lupin professzor egy üvegdobozt mutatott nekik, amiben egy féllábú bicegóc ücsörgött. A parányi lény úgy festett, mintha füstgomolyagokból rakták volna össze, s valójában ártalmatlan teremtménynek tűnt.

- A bicegóc, avagy lápi lidérc, a mocsárba csalja az utazókat - magyarázta Lupin. - A kis lámpással, amit a kezében láttok, tévútra vezeti a vándort, s ha az követi a fényt, akkor.

A bicegóc mintha csak megerősíteni akarná amit a professzor mondott hátborzongató, cuppanós hangot hallatott.