Beszélj, mint egy angyal, te ÖRDÖG/Harry Potter fanfiction /

~3.19~békülés

Másnap teljes rosszkedvvel mentem Piton professzor irodája felé. A Weasley ikrek által feltankolt jókedvem csak eddig bírta. Tudtam, hogy én akartam tanulni, de egyszerűen semmi energiát nem éreztem magamban ahhoz, hogy bármit is kicsikarjak magamból. Az ajtó előtt azonban megálltam, Mélyet sóhajtottam, majd összeszedtem maradék energiámat és bekopogtam. A nehéz falap egyből kinyílt és a professzor nézett ki rajta.

-Jó estét Professzor-köszöntem, mire egyből félre állt, hogy bemehessek.

-Jó estét Potter kisasszony. Üljön le. -vágtatott vissza a saját helyére. Fekete talárja úszott  mögötte a levegőben.-A múlt órán végére értünk az ismétlésnek, most egy merőben más varázslatot fogunk gyakorolni. Mivel úgy hallottam, hogy maga érzékeny a dementorokra, hasznos volna először megtanulnia, hogyan védekezzen ellenük. Az említett varázslat neve Patrónus bűbáj.

- És hogy működik? - kérdeztem halkan. Piton professzor egy pillanatig rám meredt. Fekete szemei szinte a vesémig láttak, de végül folytatta.

- Ha tökéletesen végzik el, megidéz egy patrónust, egyfajta dementorűző védőszellemet, ami pajzsként működik az idézője és a dementor között.

- A patrónus valójában egy pozitív erőtér. Az ilyen patrónus minden varázslónak másmilyen alakban jelenik meg. Lényegében a lekének alakját ölti magára. A patrónus sok esetben azonos az idézője animágus alakjához, a feljegyzések alapján.

- Hogyan kell előhívni?

-A varázsige hasonlóan a mumus elleni védekezéshez, nem elegendő egyszerűen a varázsszó. Csak akkor hat, ha nagyon erősen összpontosít egy felhőtlenül boldog emlékre, miközben kimondja.

Úgy éreztem magam, mint akit nyakon öntöttek egy nagy adag jeges vízzel. Egy felhőtlenül boldog emlék? Éreztem, ahogy az idefelé felépített álarcom repedezni kezd, ahogy a vállam leesik.

 Eltöprengtem, vajon nekem van-e egyáltalán ilyen emlékem, amelyben felhőtlenül boldog vagyok. A Dursleyékkal töltött évek eseményei közül természetesen egy se jöhetett szóba. Talán, amikor felvettek a Roxfortba, akkor boldog voltam, de éreztem az árnyékként rá nehezedő tudatot, hogy a mardekárba osztottak.

- Megvan - bólintottam,  végül, és próbáltam gondolatban visszareppülni az időben, arra a napra, mikor Hagrid eljött értünk. 

- A varázsige így szól, Expecto patronum!

- Expecto patronum - ismételtem  - Expecto patronum.

- Erősen koncentrál a boldog emlékre?

- Igen.

-Akkor pálcát fel, és lássuk.-adta ki az utasítást, mire bólintottam. Gold mostanában sokkal jobban szeretett a karomon lenni, és mivel kezdett unatkozni, ezért azzal a feladattal láttam el, hogy rögzítse a pálcám a karomhoz. Gyorsan elvettem onnan, mielőtt a professzor fürkésző szemei észrevenné.

 -Expecto patronum, expecto patronum...

Pálcám hegyéből kicsiny, ezüstös, gázfelhő tört elő. Az arcom egy pillanatra felvidult, de gyorsan le is lombozódtam, mikor rájöttem, ez még messze van a patrónushoz. Piton is erre gondolhatott, mert felállt, és járkálni kezdett.

-Mire gondolt Miss Potter?

-A napra, mikor Hagrid eljött értünk. Akkor tudtam meg, hogy varázsló vagyok. 

-Talán választania kellene egy másik,  emléket, amire összpontosíthat. Ez nem elég erős.

Bólintottam, és töprengeni kezdtem. A pillanat, mikor láttam a szüleimet, Edevis tükrében? Nem, az sem volt felhőtlenül boldog, bár örültem, hogy végre láthatom őket. Amikor Draco és én kibékültünk? Igen, akkor boldog voltam.