Beszélj, mint egy angyal, te ÖRDÖG/Harry Potter fanfiction /

~3. 24~családi kötelékek

Sierra

Óriási hangzavarra ébredtem. Ahogy kinyitottam a szemem egy  zaklatott minisztert, egy tajtékzó Pitont és egy derűs Dumledore-t pillantottam meg, ahogy bemasíroztak a kórterembe. 

- KI VELE, POTTER! - bömbölte a bájitalmester - HALLJUK, MIT MŰVELTÉL!?

- Piton professzor! - hüledezett Madam Pomfrey. - Fékezze magát!

- Gondolkozzon, Piton - csóválta a fejét Caramel. - Hisz maga is látta, hogy az ajtó zárva volt...

- MAGA NEM ISMERI POTTERT! - kiáltotta Piton. - Ő TETTE! TUDOM, HOGY Ő TETTE...

- Elég legyen, Perselus - szólt rá csendesen Dumbledore. - Használja az eszét. Tíz perce hagytam magukra őket, és azóta ez az ajtó zárva volt. Madam Pomfrey, elhagyták a tanulók a betegágyukat?

- Dehogy hagyták! - méltatlankodott a javasasszony. - Egész idő alatt itt voltam velük.

- Látja, Perselus? - tárta szét a karját Dumbledore. - Nem látom értelmét tovább zaklatni Harryt és Hermionét. Ahogy látom pedig Sierra épp most tért magához. Vagy feltételezi, hogy képesek egyszerre két helyen lenni?-szavaira Piton rám kapta a tekintetét, ahogy a teremben mindenki más is. Lassan nyitogattam a szemem. Láttam, hogy Piton lényegesen megenyhültebben felém lép egyet, de azzal a lendülettel sarkon fordult, és suhogó talárral eltűnt a folyosón.

Caramel és Dumbledor követték a példáját, és nemsokára Madam Pomfrey is otthagyott minket. 

-Hogy kerültünk a gyengélkedőre?-kérdeztem halkan. A fejem hasogatott, így le kellett hunynom a szemem, hogy elfojtsam a szoba forgását.

-Nem emlékszel?-kérdezte a lány. Ebben a pillanatban felugrott hozzám Csámpás, és a karom alá bújt. Lassan simogatni kezdtem.

-Lupin nem vette be a bájitalát, átváltozott. Pettigrew megpróbált megszökni.-mondtam, megpróbálva összerakni a ködös emlékeim.

-Igen, meg is szökött. Titeket Ronnal pedig megtámadott. 

-Igen... mi történt utána?-kérdeztem rekedt hangon. Úgy éreztem mindenem fáj, mintha legalább egy tucatszor változtam volna sárkánnyá és vissza.

-Magadhoz tértél. Sirius elűzte Lupint, de aztán jöttek a dementorok. Megidéztél egy patrónust és elkergettél száz dementort.-szavaira kipattantak a szemeim. Nem törődve a hasogató fejfájással felültem. Csámpás majdnem leesett a lendületem miatt.

-Megidéztem egy patrónust? Egy inkarnálódott patrónust? Hogy nézett ki?-kérdeztem, mire Harry mellém sétált, és visszanyomott az ágyra.

-Hol tanultál meg patrónust idézni? Hol tanultál meg látatlanná válni?-kérdezte, ezzel belém fojtva a szót. Lehunytam a szemem és mélyet sóhajtottam.

-Erre a kérdésre nem akarod tudni a választ Harry-suttogtam, mire dühösen visszasétált az ágyára.

-Miért titkolózol előttem Sierra? Te vagy akinek nem tetszik, hogy nem bízom benned. Ezért, mert titkolózol. Azt sem árultad el, hogy Hagrid óráin te vagy azok a legendás lények!

-Mégis mikor árultam volna el Harry? Mikor azért hisztiztél mert mardekáros vagyok? Vagy mikor azon sértődtél meg, hogy barátkozom Malfoy-al? Ó nem, akkor kellett volna, mikor meggyanúsítottál, hogy engem nem érdekel a szüleink halálának körülményei!-emeltem fel én is a hangom. Hermione közöttünk kapkodta a fejét, majd felemelte mindkét kezét és csitítóan közbeszólt.

-Ne veszekedjetek kérlek. A lényeg, hogy olyan erős volt, hogy elüldözött száz dementort. A maradékot pedig Harry intézte el. 

-Mi a patrónusom? - kérdeztem, mert hiába kutattam az emlékeim között, nem leltem a pillanatot.