𝔼𝕡𝕣𝕖𝕤 𝕔𝕤𝕠𝕜𝕠𝕝𝕒́𝕕𝕖́2⃣ |𝐓𝐚𝐞𝐊𝐨𝐨𝐤 𝐟𝐟| [B̶e̶f̶e̶j̶e̶z̶e̶t̶t̶]

🍫15.🍓

Jiho szemszögéből:

A vizsgát gyorsan letudtam és szerintem elég jól sikerült.
A kicsit várnom kellett, hogy Hobi is végezzen, és mivel megbeszéltük, hogy ezután elmegyünk egy kávézóba sütizni, így is tettünk.

Kézenfogva haladtunk az épületig, ahova beülve pont rendeltünk, mikor megcsörrent a telefonom.

-Basszus, rajta hagytam a hangot? Még jó hogy vizsga alatt nem volt nálam. -csodálkozom hálálkodva ahogyan előkeresem.

-Ki az? -érdeklődik oppa.

-Nam. -veszem fel a telefont válaszom után. Sosem szokott hívni ha nem fontos. -Halló, szia Joonie. -köszönök egyből a készülékbe.

-Szia Jiho. Csak meg szerettem volna kérdezni hogy jól vagy e és sikerült e a vizsgát megírni? -tette fel egyből kérdését amire igazság szerint már számítottam. Bár nem ilyen hamar és nem hívásban, de ilyeneket szokás kérdezni az embertől vizsga után, nem igaz? Az egyetlen ami fura hogy felhívott, mikor elég lett volna ha csak dob egy üzit.

-Aha persze. Minden oké és megírtam. Pont most értünk a kávézóba Hobival. -válaszolok a kérdéseire röviden.

-Akkor jó. Csak ennyit akartam. Jó szórakozást, szia! -köszön el egyből és nem is volt időm bármit reagálni, már le is tette.

-Ez fura volt. -pislogok nagyokat a telefonom elsötétedett képernyőjére. Nagyon gyorsan letette.

-Mit akart? -érdeklődik Hobi.

-Igazából én sem tudom. Csak annyit kérdezett, hogy jól vagyok e és hogy sikerült e megírnom a vizsgát. -magyarázom.

-Miért nem írt? -kérdez vissza egyből párom.

-Ugyan ezen gondolkozom én is. -sóhajtok nagyot. -Fogalmam sincs mi volt ez az előbbi hirtelen hívása. -teszem vissza táskámba a telefonom, mondatom közben.

-Inkább hagyd rá. Néha fura tud lenni. -mutat felém egy biztató mosolyt, mi már el is felejtet velem minden gondot. Igaza van. Lényegtelen ilyeneken agyalnom. Inkább le kell nyugodnom, hogy túl vagyok az év végi vizsgán. Bár nem örök nyugalom, mert nekem jövőre és azután még ugyan úgy van suli. Nem úgy mint egyeseknek, akik most érettségiznek és le tudják a sulit. A kis szerencsések...
Ilyenkor irigykedem rájuk, hogy idősebbek nálam. Már rég tovább tanulnak, vagy melóznak, mikor én végre végzős leszek.

-A kávéja uram. És a hölgynek is egy. -teszi le elénk a pincér a rendelésünk. Süti és kávé. Pont ami kell ahhoz, hogy ellazuljak egy kicsit. Az utóbbi napokban alig aludtam a vizsgákra való tanulás és izgulás miatt, de csak túl vagyok rajta.

-Neked hogy sikerült? -kérdem egy falat süti után, ezzel megtörve a csendet.

-Inkább ne beszéljünk róla most. Hetekig, sőt, hónapokig ez volt már a téma, úgyhogy most valami másról beszéljünk. -fújja ki a levegőt gondterhelten. Ő sem pihent sokat a napokban, az biztos.

Egy kis ideig ismét csend telepedett közénk. Valamivel meg akartam törni, de semmi téma nem jutott eszembe, így inkább ettem a sütim és ittam a kávém. Oppa ugyan ezt tette, egészen míg...

-Hobi az illatod...-nézek fel rá aggódva, ugyanis napraforgó illata pillanatok alatt kétszeresére nőtt.

-Minden rendben, ne aggódj, de...ha nem bánod hazamennék. -áll fel a szélből és mielőtt megindulna, még egy pillanatig egy helyben marad. Talán szédülhet és azért állt meg rövid időre.

-Haza kísérlek. -pattanok fel én is. A pénzt az asztalon hagytam kiszámolva. Pontosan annyit amennyibe került amit fogyasztottunk, majd táskám felkapva a székről, utána siettem.

HoSeok már a kijárat előtt állt, mikor utolértem és kezét az enyémbe kulcsolva léptem mellé.

-Forró a kezed. -nézek fel rá, tekintetét keresve, de ő csak a földet pásztázza, így homlokára nyomom tenyerem. -Oppa, lázas vagy! -jelentem ki ijedten. -Ugye, nem azért, mert ez...-esek kétségbe. Egy farkas ritkán lesz lázas és ha ez az a láz, akkor nagyon nem akarom.

-Ne aggódj. Csak kifáradtam. Biztos megfáztam. Menjünk. -húz magával.