𝔼𝕡𝕣𝕖𝕤 𝕔𝕤𝕠𝕜𝕠𝕝𝕒́𝕕𝕖́2⃣ |𝐓𝐚𝐞𝐊𝐨𝐨𝐤 𝐟𝐟| [B̶e̶f̶e̶j̶e̶z̶e̶t̶t̶]

🍫70.🍓

"-Szóval miattad sérült meg a fiam? -sziszegi dühösen és lekever egy pofont."

Jinie erre egyből felpattan és a védelmemre igyekezne, de elé teszem a kezem, hogy megakadályozzam. Megérdemelem az ütést. 

-Asszonyom, hogy érti hogy miatta? -aggodalmaskodik Jinie. Nem kéne megvédenie. Tényleg az én hibám. 

-Ő az alfa. Ő vezette. -köpi a szavakat a nő. 

-Kérem, ez egy kórház. -jelenik meg egy biztonsági őr, így Taehyung édesanyja vefejezi a "cirkuszt" és a váró másik felére robog. 

-Jól vagy? -kérdi suttogva Jinie, mire bólintok, persze ez hazugság. Hogy is lennék jól? Yoongs... Az én hibám. Nem szabadott volna oda mennem velük és hagyni hogy Taehyung megpróbáljon bosszút állni. Felelőtlen voltam. Ha nem jelenik meg Jiho és oldja meg a helyzetet... valószínűleg mind meghaltunk volna még ma. 

Még fél órát kellett várnunk, hogy hírt kapjunk Taeről. Jimin és Jinie szülei addig megérkeztek a kórházba, nem sokkal később pedig Hobi és az én szüleim is megjelentek. A kórházi dolgozójók hívták fel őket. 

-Mégis mi történt? Mi ez az egész? Miért nem mondasz nekünk semmit? -tudakolózik anyám. 

-Anya ne most. -sétálok fel a szobámba. Jinie és az én házamba akartam menni, de anya és apa közös megegyezés alapján úgy döntöttek, hogy ma itt alszom. 

-De igenis most! Belementem hogy saját lakásod legyen azzal a fiúval, de az nincs rendben hogy semmit nem mondasz el! Tudod mennyire aggódtam? -jön utánam anyám.

-Úgyse értenéd! -ellenkezem.

-Mondd el! Az anyád vagyok! -erősködik.

-Éppen ez a baj! Az anyám vagy! Veled ezt nem lehet megbeszélni. A nagyapával lehetett, veled már akkor sem!

Anya megtorpan. Nem jön utánam és nem válaszol, így megfordulok hogy elmondjam az utolsó csapást.

-Szerinted miért nem mondtam el annak idején hogy meleg vagyok? Mert TUDTAM, hogy nem fogod megérteni! Szerinted miért akarok elköltözni innen!? Miért akarok menekülni itthonról? Miért nem mondtam neked soha semmit? Ha? Azért mert borzalmas anya vagy! 

Bevonulok a szobámba és becsapom az ajtót. Sírva ütök az asztalomba, ami ennek hatására ketté törik, de jelen pillanatban leszarom. 

Tudom. Én vagyok az aki osztja az észt arról, hogy meg kell beszélni a dolgokat, meg hogy a felnőttek segítenek és hogy nyugodt beszéddel mindent jobban meg lehet oldani...de ha anyáról van szó, nem megy a nyugodtság. Annyira de annyira el akartam már ezt mondani neki, hogy az hihetetlen. És most hogy kimondtam, egy szörnyetegnek érzem magam. 

Bedőlök az ágyamba és csak arra tudok gondolni, hogy el kell aludnom. Akkor végre vége lesz ennek a borzalmas napnak, reggel pedig mikor felkelek hátha minden vissza tér a normális kerékvágásba. Mindenki jól lesz, nem kell medált üldözni, az anyámmal való veszekedés pedig sosem történt meg. Mikor kinyitom a szemem, sütni fog a nap, a csoportos beszélgetés üzenetei vernek majd fel, mert megint veszekednek a többiek vagy valami baromságot csináltak és azt küldik be a csoport chat-be. Anya lent fog várni a friss reggelivel és Jinie nem sokkal később megérkezik hozzánk, hogy menjünk el együtt randizni, vagy semmit tenni és csak feküdni valahol egy parkban. 

De sajnos ez nem így történik. Amint lehunyom a szemem, megjelenik előttem Yoongs élettelen, sebes teste, vagy újra élem a Max-el vívott harcunkat, vagy újra hallom Jimin fájdalmas ordítását. Nem tudok aludni, egyszerűen lehunyni se a szememet mert kísért a mai nap teljes egészében.