𝔼𝕡𝕣𝕖𝕤 𝕔𝕤𝕠𝕜𝕠𝕝𝕒́𝕕𝕖́2⃣ |𝐓𝐚𝐞𝐊𝐨𝐨𝐤 𝐟𝐟| [B̶e̶f̶e̶j̶e̶z̶e̶t̶t̶]

🍫2.🍓

-Kookie szólalj már meg, mit történt? -rázza a vállam Tae. Nem tudtam hova menjek, így az ő házukat választottam. Arról, hogy a pasim csak nem tud a nyomozó páros. Amúgy tényleg. Lehet tényleg nyomozók, vagy faszom tudja. A lényeg, hogy most itt vagyok nála és könnyek közt ölelem azt hajtogatva, hogy nem akarom. Gyerekes viselkedés? Igen. Bánom én ezt? Egyáltalán nem.

-Most már minden rendben. -felelem egy nagy levegő vétele után és mégközelebb húzom magamhoz.

-És akkor mi volt a baj? -biccenti oldalra buksiját, így pedig olyan aranyos.

-Már lényegtelen. -rázom meg fejem az ölelésében.

-Ne akard megint egyedül cipelni a gondjaid. Itt vagyok, nem de? -emel meg államnál fogva, így tekintetem övébe fúródik.

-Tényleg minden rendben. Csak veled szeretnék lenni. -csókolok ajkaira, mit kicsit meghosszabbítunk, így fél pillanaton belül nyelveink már csatát játszanak egymással, de ezt egyből félbeszakítja a kapucsengő idegesítően rikácsoló hangja.

-Anyaaaa csengetteeeek!!! -ordít fel Taetae, miután már másodjára is lenyomta valaki azt a gombot az ajtóban.

-Menj már te! Főzök!!! -hallatszik Tae édesanyjától a válasz.

Taehyungnak hát nem volt választása és nagy sóhajjal kelt fel mellőlem.

-Mindjárt jövök. -indul ki a szobájából, de én is felpattanok és utána sietek, mire kérdőn néz rám.

-Megyek veled. -magyarázom tettem, s ezzel a végszóval meg is indulunk az ajtóhoz.

A földszintre érve Tae nyúlt a kilincshez, és a házat záró falap már nyílt is. Az ajtó mögött két feketeruhás és napszemüveges nagydarab alak állt és szó szerint úgy néztek ki, mint a filmekben a kémek, vagy FBI-osok.

-Segíthetek? -emeli meg egyik szemöldökét Tae ahogy végigméri a két alakot.

-Ran JungKookot keressük. -feleli az egyik. Mély hangja megrémít főleg, hogy a Ran vezetéknevet pár órával ezelőtt hallottam életemben először.

-Nem ismerek ilyen alakot, nem segíthetek. Menjenek máshová. -csapa volna be az ajtót szerelmem, de az egyik magas férfi kezét odatéve állította meg azt. Lábam szó szerint a földbe gyökerezett a hangos zajra, szemeim pedig bevörösödtek, ahogyan megéreztem az erősödő Eprescsokoládé illatát.

-Nem hallották? Hagyjanak! -kiáltom mély hangon, kihúzva magam, hátha megrettentőbb leszek, de azoknak egy arcizmuk sem rezdül meg.

-Ran úrfi, a szüleit nagyon megijesztette. Már nagyon várják magát. -ragadja meg bal karomat az azon oldalon álló.

-Eressze el. -sziszegi fogai közt Taetae, epres illatával elnyomva minden többit.

-Sajnos nem tehetjük. Ran úrfinak most mennie kell. -int az, aki nem ragadott meg, mire a másik kirántott a házból.

Taet hátralökték, engem pedig egy fekete kocsi felé kezdtek rángatni.

-Bántották... -morgom dühösen, ahogyan párom felé fordulok, erre meg csak két kérdő tekintetet kaptam.

-Hagyjanak. Minket. Békén!!! -kiáltom rátaposva az engem tartó lábára, majd kezébe harapva siettem vissza a ház felé.

-Mi ez az egész Kookie? Kik ezek és miért hívnak Ran-nak? -néz felém Taetae. Arcán látszik a kétségbeesés és a félelem, pont ahogyan remegő hangjából is kihallani.

-Nem tudom, de ne aggódj, minden rendben lesz. -szólok biztató szóval az édes bétámnak, és pont a mondatom végére értem, mikor egy apró tű szúrását éreztem meg nyakamon, torkomban pedig égető folyadék kezdett terjedni.

Látásom elhomályosodott, és kergetőző fekete pontok jelentek meg látó aurámban.

-Minden rendben...lesz... -suttogtam Taenek miközben a homályosuló világ egyre a sötétségbe veszett, én pedig szédülten dőltem oldalra.
Taetae... Csak hozzád ne érjenek, mert kitöröm a nyakukat.