A Diggory-lány [hungarian HP ff.]

83. A Tekergők örökösei

A roxmortsi hétvége után a tanárok egy része még erősebb fokozatra kapcsolt, és időnként Fredet, sőt George-ot is rajtakaptam, hogy egy-egy könyv fölé görnyednek. Persze sokkal egyszerűbb volt engem kérdezgetniük, ám, ha a válaszom meghaladta a két mondatot - ami gyakran előfordult- már én sem tudtam az érdeklődésüket felkelteni. 
Mindenesetre a hétvégi csatangolásunk Londonban szép emlékként maradt meg, és örültem annak, hogy a kapcsolatom az ikrekkel, Lee-vel ismét jól kezdett alakulni. 

Lassan másoknak is feltűnt, hogy újra jóban vagyunk a fiúkkal. A bátrabbak rá mertek kérdezni, hogy mi történt, bár több lányt inkább az érdekelt, hogy újra összejöttem-e a Weasley-fiúval. A hecc kedvéért mindig mást mondtam, ez az aktuális hangulatomtól függött. Egyszer a mosdóban kapott el Patricia Bennet ezzel a kérdéssel. Soha életemben nem beszéltem vele egyetlen szót sem, és mint megtudtam egy hatodéves hollóhátas volt, és történetesen ott állt a háta mögött Ivy, aki a mi szobatársunk volt. Úgy felbosszantott simán csak a jelenlétével, hogy Patricia-nak azt mondtam, hogy nemcsak együtt vagyunk, még az is kiderült, hogy szülői örömök elé nézünk. Erre aztán olyan kámpicsorodott arckifejezése lett, hogy füstölt utána az út. 

Tényleg volt néhány igazán boldog hetünk mindennek ellenére. DS- edzéseken parázs párbajokat vívtunk az ikrekkel és Lee-vel, amelynek nem egyszer az lett a vége, hogy néhányan fedezékbe vonultak, míg mások - például Cedric, Noah vagy Ned - csatlakoztak hozzánk. Arra is volt példa, hogy Harry állított le mindenkit. 

Az utóbbi időkben nagy port kavaró újságcikkek ellenére örültem, mikor Seamus Finnigan, Harry Potter osztálytársa is megjelent. Az ötödéves elmondása szerint már hitt az általunk elmondottaknak, Dumbledore professzornak is. Bocsánatot kért tőlem az egyik edzés végén, mire én csak biccentettem egyet. Ezután Cedrichez lépett, aki süketnek tettette magát.

- Tessék? Ne haragudj, nem értem... - mutatott a fülére. Seamus megismételte kétszer is, úgy, hogy már én is hallottam, relatíve távolt tőle.

- Mondom BOCSÁNAT! NEKTEK VOLT IGAZATOK! - kiáltja el magát.

- Hé, ember! - Noah szólt rá. - Nem kell úgy üvölts, értettük. 

Seamus fülig vörösödött, szólni mégsem mert, türelemmel várta unokabátyám reakcióját. Végül Cedric megkegyelmezett neki, és kezet ráztak. Én csak a fejemet ingattam, hiszen hihetetlen volt számomra, hogy neki előbb jutott eszébe megtréfálni háztársam, mint nekem.
Számos védekező varázslat elsajátítása után végül eljött a nap, mikor elkezdtünk foglalkozni a várva várt patrónus-bűbájjal – bár Harry nem győzte hangsúlyozni, hogy egy nappali fényben fürdő teremben patrónust megidézni egészen más dolog, mint például egy dementor jelenlétében tenni ugyanezt.

Többen lepisszegték fiatal tanárunkat, és nem is csodálkoztam rajta. Egyre csak néztem, ahogy egyre több társamnak sikerül megidéznie patrónusát. Hermione vidrája ott ficánkolt körülöttünk, még Neville is csillogó szemekkel, kissé keserédesen nézte. Hamarosan csatlakoztak hozzá mások is: versenyt futott a teremben egy kutya, egy nyúl, egy vadkan és egy róka is. Cho dallamos nevetése kísérte, ahogy az ő vadkacsája az állatok után úszott a magasban. 

Én Neville-hez hasonlóan kissé elkeseredtem. 

- Nem megy - jelentettem ki Harrynek, mikor odalépett hozzám. Felvont szemöldökkel nézett rám, utáltam mikor az emberek néma számonkérésével nézek szembe. Cedric is nem egyszer élt ezzel az eszközzel. - Nem töltesz véletlenül túl sokat az unokabátyámmal, Potter?

- Csak jó megfigyelő vagyok - vont vállat. - Próbálkozz! Te még egyszer sem tetted. Neville, te se add fel!  - A fiú bólintott, de észrevettem a hátamon a tekintetét.
- Félek - lépett mellém.
- Én meg nem találok elég erős, boldog emléket - suttogta. - Először az jutott eszembe, amikor kiderült, hogy varázsló vagyok. De úgy tűnik, az a családomnak volt igazán boldog emlék, nem nekem.