A Diggory-lány [hungarian HP ff.]

40./I. Bajnoki összetartás

- Tessék?! - A hangra az ajtó felé fordultam, és ahogy megláttam nagynéném és nagybátyám, megfagytam. Harry is mozdulatlanná vált a Diggory-pár láttán, szerintem megérezte a hűvös dacot, amit Amos bácsi váltott ki belőlem. A hangjára egyébként Madame Pomfrey is kisietett a szobából és már nyitotta a száját, hogy szóljon valamit.
- Miss Diggory....
De Dudley, aki eddig a fal felé fordulva durmolt, mocorogni kezdett és felkiáltott, hogy elvágva a javasasszony feddési kísérletét.
- NEM ESZEM MEG A HIPOGRIFFET! - A nem várt hangra Harry és én egyszerre kaptuk oda a fejünket, a mugli fiú nyitott szemmel feküdt a hátán, a mennyezetet bámulva pislogás nélkül és szaporán kapkodta a levegőt. Egy pillanatig tátott szájjal néztünk rá, majd minden igyekezetünk ellenére kitört belőlünk a röhögés. Dudley biztos érdekes dolgot álmodhatott, de az egész helyzet azért is volt vicces, mert tökéletes válasz volt nagybátyám számára, akinek a szája széle szintén felfelé kezdett görbülni.
- Jó reggelt, D - szóltam hozzá. Valamiért velem a ("hatalmas" múltra visszatekintő) kapcsolata más, szinte barátságos volt, kevésbé ellenséges, bizalmatlan, pedig ismertem a varázslóvilággal való kapcsolatát. Rám nézett, és biccentett.
- Bo-bocsánat.... - dadogta, majd lassan észlelte a többieket is.
Madame Pomfrey közben felocsúdott, visszaparancsolt az ágyamba, aminek én szó nélkül eleget tettem. Ha már lebuktunk.... Azalatt megkérte gondviselőimet is, hogy ne kiabáljanak, ez mégis csak egy gyengélkedő, és kicsit meg is szidta őket, hiszen egy elég súlyos sokkon áteső fiút is felébresztettek, holott pihennie kellett volna.
A javasasszony ezért Dudley-val kezdte a vizsgálatot (a napi vizitet), Amos és Abby pedig az ágyamhoz jöttek. Utánuk szinte egyből Cedric is befutott.
- Fiam! - Amos bácsi szorosan megölelte és megveregette a vállát. - Hogy vagy?
- Jól vagyok, köszönöm - Ced adott egy puszit anyjának is, majd gyorsan hátralépett egy nagyot, és amíg nagynénémék a jobb, ő a bal oldalamon foglalt helyet.
- Drágám - kezdett bele Abby, figyelmeztető pillantást vetve a férjére - igaz, amit hallottunk? Átiratkozol a Roxfortba?
Én csak bólintottam, dacosan felszegve a fejem. Cedric meglepetten nézett rám, majd elmosolyodott.
- Beváltod, amit ígértél? - kérdezte, én meg rámosolyogtam. Megígértem neki valamikor a nagy sürgés-forgás közepette, hogy többet nem hagyom magára. Kis híján megölette magát előző éjjel...
Abby meghatottan nézett minket, és pislogással űzte el magától a könnyeit.
- Nem gondolod, hogy először velünk kellett volna beszélned róla, ha ilyesmit tervezel??? - fakadt ki a nagybátyám. Én csak pislogtam rá. - Mi vagyunk a gyámjaid, és ez egy fontos döntés! Ilyet nem hozhatsz meg nélkülem!
- 17 éves vagyok! Nagykorú - ellenkeztem.
- Még iskolába jársz!
- Próbáltam veletek beszélni róla! Az elmúlt hat évben, de nem figyeltél rám, bácsikám! Nem akartam Franciaországban tanulni, én Cedric-kel szerettem volna lenni!
- A te érdekedben írattunk oda! Hát nem tudod? Hogy tanulj meg rendesen franciául, hogy jegyezd meg a francia hagyományokat, amiket mi nem tudtunk volna soha átadni... Hogy önállóbb legyél! És meg is találtad a helyed!
- Aha... - feleltem. Nem akartam összeveszni vele megint, de sokszor van úgy, hogy ami a szívemen, az a számon.
- Amos... - Abby mintha így kérlelte volna őt, hogy ne kezdjen el veszekedni.
- Hogy önállóbb legyek? Megvan a véleményem bácsikám, az Szent igaz, és két nyelven is ki tudom magam fejezni... De te egyiken sem hallgatod meg! - Vettem egy mély levegőt, mert semmire nem fog vezetni, ha őt kezdem hibáztatni. A szemébe néztem, és úgy mondtam a következőket. - Hogy megtaláltam a helyem? Megtaláltam.... - ingattam a fejem. - A mai napig azt hallgatom, hogy én vagyok a kívülálló, "az angol", a "roxfortos"! Megtanultam elfogadni, hogy ez vagyok én, hogy senki nem tudja, hogy angol vagy francia vagyok, de itthon francia vagyok, ott meg angol... Nem kérem, hogy értsétek meg miért jelentkezem át, de azt igen, hogy fogadjátok el.
- Nem! A tanév véget ér - a nagybátyám se akart nyilvánosan veszekedni úgy tűnt- nemsokára, otthon még ezt átbeszéljük alaposan. De nem hinném, hogy a szüleid támogatnák ezt... - hatni próbált rám, de jelen állapotomban ez nem működött.
- Szerintem meg - ritkán voltam ilyen határozott a nagybátyámmal szemben- a szüleim rám bízták volna melyik iskolába szeretnék menni, és most is támogatnának a döntésemben.
Tudom, mert ők mondták, de ezt nem mondhattam el nekik, mert Harry és Cedric kivételével ők ketten beutaltattak volna a Mungóba.
A vitát Madame Pomfrey zárta le, aki befejezte Dudley vizsgálatát (halkan elárulta, hogy a fiú úgy tűnik kiheverte a sokkot, és most már azon aggódik csak, hogy hogyan és mikor fog tudni hazajutni), és megkérte a családom, hogy ne zaklassanak fel még jobban, illetve ecsetelte a sebeimet majd át is kötözött.
Végszóra George is befutott, akire úgy néztem, mint a megmentőmre. A gyomrom kellemesen összerándult, ahogy megfogta a kezem és puszit nyomott rá, majd köszönt a többieknek is. Üres szék nem lévén az ágyam végére ült, én pedig mosolyogni bírtam csak, ahogy néztem őt. Legszívesebben megöleltem volna, hogy soha ne eresszem el, és meg is csókoltam volna, hogy még közelebb érezzem magamhoz.
Abby közben a javasasszonnyal beszélgetett, majd aggódva felém fordult, de nem szólt semmit.
Georgie kikérdezett, hogy meddig aludtam, kipihentem - e magam, majd a csokibékahalom hűlt helyére nézve elvigyorodott. A sebeimről nem kérdezett, nem tudtam hogy a megcsappant édességkészlet látványa terelte el a figyelmét, vagy csak tapintatos volt, mindenesetre hálás voltam neki.
- Jártunk bent Freddel, mikor aludtál... - kezdte mesélni, de Harry közbevágott.
- Mondtam neki.
- Köszi - biccentett hálásan, Harry meg vigyorogva ránk kacsintott.
- Az a csokibékakészlet megmentett - mondtam neki halkan, vigyorogva. - dadogta Köszönöm, Georgie.
- Látom pótolni kell.... - dadogta élcelődött velem, mire felé rúgtam a lábammal, de természetesen nem akartam bántani. A bácsikám így is rosszallóan nézett rám, de nem szólt.
- Hogy szerezted a sérüléseid? - kérdezett rá Abby néni, mikor nem szólt senki. Nem is tudom, honnan örököltem a képességet, hogy nem tudok rendesen bevezetni egy nehéz témát sem. Elfojtottam egy mosolyt, aztán válaszoltam.
- A labirintusban, meg a temetőben... - ahogy kimondtam az utolsó szót, megborzongtam. George és Cedric is megnyugtatóan rámtette a kezét.
- Temető? - a "felnőttek" egyszerre vonták fel a szemöldöküket.
- Igen, a Tusa után megfogtuk a Trimágus Kupát, ami egy zsupszkulcs volt, és elvitt minket a Little Hangleton-i temetőbe. - Cedric csendes, de határozott hangja úgy hatott rám, mintha az egész nem is lenne olyan nagy dolog. Lehet, hogy csak azt akartam hinni, nem tudom, de így volt. Elkezdtem mesélni mi történt velem a labirintusban, Abby-nek címezve a mondandómat, de Amos bácsi is figyelt. A bicegóc is szóba kerül, bár annál a történetnél inkább a takarómra meredtem, mintha lyukat égethetnék bele. Jót is nevettünk a fiúkkal, mikor mondtam, hogy soha senkinek nem szándékozom ezt az orrára kötni, mert halál ciki és szarvashibát vétettem. ( A bácsikám reakciója hallatán még jobban így is éreztem, egyértelműen egyet is velem.) Aztán mély levegőt vettem, és elmeséltem, hogy láttam Voldemortot visszatérni. Harry-t kihagytam a történetből, aki semmi jelét nem adta, hogy bánná a dolgot. Akkor sem szólt semmit, mikor azt említettem, hogy a visszatért feketemágus egy nagyon erős átkot küldött rám, amitől eszméletem vesztettem. Ez kis ferdítés volt, amire ugyan George és Ced is felvonta a szemöldökét, de ők sem adták egyéb jelét, hogy ez nem teljesen így volt. Hiszen hallották, mikor Harry a nyakamba vetette magát, és azt kiabálta, meghaltam, mégis élek, én pedig rábólintottam. Amikor aztán Kuport említettem, véletlenül kimondtam Voldemort nevét. Abby néni elsápadt és a szája széle remegni kezdett, Amos bácsi pedig indulatba jött.
- Ez már több a soknál! - vágott a szavamba.

Folytatása következik...

Sziasztok!

Kicsit később, mint egy hét, és egy fél fejezetnyi történet gyűlt csak össze, de a annál nagyobb szeretettel hoztam nektek ezt a részt.
Ezt a fejezetet kifejezetten @fleurde számára ajánlom, aki nélkül Dudley biztosan nem lett volna része ennek a történetnek.
Köszönöm az eddigi olvasásokat, és a kitartást annak, aki még mindig itt van, és olvassa.
Istenek és istennő vagytok! 🥰