A Diggory-lány [hungarian HP ff.]

66. Borsóka

A gyógynövénytan volt az egyik kedvenc órám. Az a pár óra, amíg kiszabadulok a kastélyból az üvegházakba, még a párás, néha fullasztó levegő ellenére is, úgy hat rám, mint egy igazi kirándulás.

Űzött vadként érkeztem meg Cedric és Noah mellé - az első félévben velük dolgozom együtt. Egy hosszabb projekttel foglalkozunk, a toxicus indacus helyes tartásáról és neveléséről. Mire odaértem hozzájuk, pont becsengetésre, már a két fiú odacipelte a kis növényünket, aminek a Borsó nevet adtuk. Rámosolyogtam a növényre, mert miért ne, de többre nem voltam képes.

- Menj el kis gereblyéért, Maggie! - „köszöntött" Ced. Éppen a jegyzeteim után kutattam a táskámban, ugyanis a Borsónak való tápoldat receptjét kerestem.

- Dehogy megyek - feleltem fel se pillantva, és kicsit gorombábban a megszokottnál.

- Mi csináljuk ma a növénynek a tápot - mondta Noah is.

- Így van... aj, hol van már? - mérgelődtem. - Itt kéne lennie!

- Úgy érted ennek? - Ced elém rakott egy papírt, az én kézírásommal. Az én kézírásommal?! Szemügyre vettem a két fiú vizslató tekintetének kereszttüzében, és tényleg az enyém volt. El is felejtettem, hogy kölcsönadtam bátyuskámnak lemásolni.

Munkához láttunk. Forgó rendszerben dolgoztunk, egyik órán Cedric készítette a tápot, Noah gondozta a növényt, én pedig segítettem Cedricnek a táppal. Aztán fordítottunk, én dolgoztam a növénnyel, Noah készítette a tápot és Cedric segített, míg végül rám nem került a sor a tápkészítésben. Pechemre pont ma. Én nem is éreztem egyébként, mennyire figyelmetlen lennék (bár egy furcsa szúrást éreztem a lelkem helyén), de amikor Noah másodszor fogta meg a kezem, hogy ne tegyek rossz hozzávalót a keverékünkbe, akkor már vele együtt hümmögtem. Azért volt ez, mert nem bírtam koncentrálni a feladatra, ugyanis a gondolataim mindvégig Lee szemrehányó tekintetére, Fred és George kihívó viselkedésére vezettek vissza.

- A varanggyal volt órád? - kérdezte unokabátyám. Hümmögve bólogattam. - Újabb büntetőmunka?

- Nem - feleltem röviden. Ced aggódó pillantását éreztem magamon, ahogy megállt a kezében a kiskapa. - Csak ballábbal keltem fel - vontam vállat.

- Ced, ne szerencsétlenkedj már azzal a kiskapával! Menj el gereblyéért, légy olyan jó.

- Aha... - bólintott, majd elment. Elhaladtában viszont ránk borult egy zsák sárkánytrágya.

- Hé! - kiáltottunk fel egyszerre, bár hangunk beleveszett az általános zsivajba.

- Még mindig nem füllentesz valami jól - fintorogtam. Grimaszom egyszerre szólt a fiúnak és a komposztnak is. Igyekeztünk megmenteni a trágyát, ami azzal járt, hogy Cedric munkáját be kellett fejeznünk.

- Nem érdekel - vont vállat. - Te viszont most mesélni fogsz. Mi a helyzet? Szétmentetek George-dzsal?

- Mi? Miből gondolod? - egy pillanatra elszakítottam a növényünkről a pillantásom, hogy hitetlenkedve nézzek rá. Szememmel megtaláltam Cedricet is, aki most Bimba professzorral beszélgetett, azaz nem sietett vissza hozzánk. - Tudod mit? Ne is válaszolj... Nem. Együtt vagyunk. De kitaláltad, ő a gond... - sóhajtottam egyet mélyen, hosszan, mielőtt belekezdtem volna elmesélni, mi volt az órán. - Már nincs erőm... - súgtam. Noah komolyan nézett rám, megölelt volna, ha nem vagyunk talpig beborítva szutymóval. - Olyan gyerekesek! - toppantottam a lábammal dühömben.

Akkor történt a baj, mikor ezt követően az indák felé fordultam. Noah már adta volna át a spriccelőt, hogy fújjak Borsócska leveleire (mert egyébként mi másnak neveztünk volna el egy bordó színű, szemtelen kúszónövényt, ami kilométeres hosszúságúra nőhet, és tövisei vannak, mint egy rózsának), én pedig óvatosan nyúltam az egyik száráért.