A Diggory-lány [hungarian HP ff.]

45. Dudley barátnője

- Végre megismerhetjük a mi Dudley-nk első barátnőjét... Gyere beljebb, kis szívem!

Földbe gyökerezett a lábam, miközben Petunia néninek be nem állt a szája. Ha előtte mosolyogtam is, hát most az arcomra fagyott a mosoly, és nagyot nyeltem. Dudley barátnője?! Visítani szerettem volna, de csak beljebb léptem az invitálásra. Harryért, gondoltam. Petunia nagyon kedvesnek tűnt, bár nekem túl szirupos volt a viselkedése. Dudley pár lépésre állt a háta mögött, és egy kissé ideges, bocsánatkérő fintor látszott az arcán. Lehet is ideges! Azt hiszem, tartozik némi magyarázattal... Bár, így is hatalmasat segített, tehát csak rámosolyogtam a fiúra, aki máris nyugodtabbnak látszott.

- Ó, hát persze - kapott a fejéhez a néni, és végre tartott egy csepp szünetet. - Biztosan alig vártad, hogy lásd az én kisfiamat... - elérzékenyültem szipogott, miközben intett, hogy lépjek hozzá közelebb.

- Anya... - Dudley nyöszörögve esdekelt az édesanyjának.

- Igaz... az én nagyfiam - két kezét a mellkasához tette.

- Jó napot kívánok - nyögtem ki végül a tőlem telhető legnormálisabban -, Margaret Diggory vagyok - a hangom elég erős volt, és nagyon örültem, hogy végre megtaláltam. Magamban hálát adtam az égnek, hogy értelmes szavak jöttek a számra, mert belül csak hápogtam a sokktól.

A házat, ahol Dudley és Harry élt a rokonaival, elég kellemesnek találtam. Tiszta volt, talán túlságosan is, ami a meglepetés erejével hatott rám. A folyosó mentén, ami a ház szíve felé vitt, azaz a falakon képek sorakoztak. Jóformán csak Dudley szerepelt rajtuk, és őszintén, minden azt sugározta, hogy itt anya, apa és fia élnek csak, békességben. Összeszorult a gondolatra a szívem, hogy Harry mintha nem is létezett volna, egy árva kép, egy ott hagyott cipő vagy egy kisebb kabát nem árválkodott sehol, és a fiút magát sem láttam.

Balra a nappali ajtaja nyílt, a tekintetem mégis a jobbra eső, kisebb méretű ajtóra esett.

- A gardrób - közölte Dudley, aki ezek szerint követte a tekintetem. A szememet égetni kezdték visszafojtott könnyek, amiknek nem engedhettem teret. Belegondolni is szörnyű, hogy valakit, főleg egy gyereket tíz éven át arra köteleznek, hogy alig két négyzetméteren éljen! De felszívtam magam, és Dudley felé fordultam, miközben megöleltem őt.

- Szóval a barátnőd vagyok, huh? - incselkedtem a lehető leghalkabban.

- Később megmagyarázom... - súgta vissza.

Kibújtam a cipőmből, és letettem a hátamon viselt kistáskát is. Ekkor éreztem meg, hogy a pálcám a hátsó zsebemben maradt...

- Á! - kiáltott fel mugli „barátom", én pedig ijedtem, kezemben a pálcámmal fordultam oda. Elég viccesen nézett ki, riadt arckifejezéssel és mintha összement volna legalább egy-két méretet.

- Mi az?

- Gyorsan tedd el! - közelebb lépett hozzám, pedig, Merlinre azt hittem a legtávolabbi sarokba ugrik mindjárt. De még szerencse, hogy így tett, mert Petunia néni egyből kikukkantott a konyhaajtón, a fia kezét pedig már a vállamon éreztem.

- Dudlikám? - kérdezte aggódva. - Mi a baj?

- Se-semmi... csak Maggie behozott egy pókot magával, azt söpörtem gyorsan le.

- Minden rendben, Mrs. Dursley! - hajoltam ki a fiú mögül. A pálcám már a táskámban volt.

- Legyen eszed - suttogta ingerülten a fiú, a konyha felé tartva. Ettől tényleg úgy éreztem magam, mint egy tizenöt éves. - Nem tudnak a... a fura hóbortodról! - sziszegte.