Miracoulous🐞🐈"Ketten a világ ellen"

4️⃣7️⃣. Fejezet

"amit csak én tudok, az titok. Amit már ketten, az bizalom. Ha pedig többen, akkor rácsesztünk mert nem titok többé"

Csak àllok, itt Adrien karjaiba borulva, és fogalmam sincs mit csinálok. Mióta utoljára megöleltem Adrient, azóta eltelt néhány hét. Egyszer tettem, Lukánál de az csak kényszer volt. De ez nem az. Ezt teljes szívemből teszem. De van amit nem értek. Igazából most utálnom kellene őt, ahogy neki is engem a hazugságok miatt. De... valahogy ez az ölelés mégis olyan mint a hetekkel ezelőttik. Boldogsággal töltenek el. De ezt, viszont semmiképpen nem vallanám be Adriennek. Ez maradjon, az én kis titkom. Ezt az ölelést nem fogom elszúrni.
-Öm figyelj Marinette.. én szeretnék valamit..
-Na! Hát itt vagytok! Azt hittem megettétek az egész büfét, mellé pedig még shoppingolni is elmentetek.-tárta szét kezét, a hitetlenkedő Emily , mire mindketten kínos nevetésben törünk ki. Emily pedig az én arcomat kezdte el fürkészni.
-Drágám. Minden rendben? Csak nem sírtál?!- tűrte el a hajam, majd lágyan megsimította a könnyektől áztatot arcom.
-Nem Emily már mindegy semmi baj.- mentegetőzöm, és mosolyra húzom a szám.
-Anya egyszerűen csak annyira ízlett neki a kaja, hogy miután elmentünk sírva könyörgött még egy adagért.-kuncogott Adrien mögöttem, én pedig a könyökömmel oldalba böktem, mire hangosan felszisszent.
- ajj te!- kócolta össze Emily Adrien haját, miközben mindketten elnevették magukat, melybe én is becsatlakoztam.
-Jólvan srácok ti tudjátok.- rázta meg a fejét nevetve.
-Ó! Jut eszembe!-kapott a fejéhez, és a táskájában kezdett el kutatni.
-Ez nem a tiéd drágám?- húzta ki Emily a........fülbevalómat(!?) táskája zugából.
-Ez.. ez meg hogy került hozzád?!- vizslatom felhúzott szemöldökkel a kezében tartott ékszert, és tudatosítom magamban, hogy az valóban a katica talizmán.
- Még Adrien adta nekem a repülőn. Azt mondta, valamikor elejthetted, te viszont eltűntél ő pedig csak visszaakarta adni.-vonta meg a vállát , a talizmánt még mindig felém nyújtva.
- Hát.. én nem is tudom.-Dörzsölöm meg a könyököm visszaemlékezve a sok rossz dologra ami ezzel a kis gömb fülbevalóval járt, de ezek helyett, hirtelen csupa jót látok magam előtt. Amikor megismertem macskát
Amikor elsőre megmentettük Párizst
Amikor akkora örömet okoztam valakinek, csak azzal, hogy ebben a jelmezben megöleltem.
Amikor éjfélig tartó kártyacsatákat vívtunk macskával.
Amikor minden hírcsatornán megint a szuperhősök neve szerepelt, a mi nevünk mert ismét megmentettük Párizst. És hiába volt az a 193. Alkalom. Akkor is megjegyezték. És egy órát az elemezésére szántak az újabb hőstettnek. Az embereknek szüksége van rám. Mint ahogy a repülőn is rájöttem. Csak én lehetek aki megmenti újfent az univerzumot az én cicusommal. Aki nem érdekel, hogy most igazából ki is. Csak az a lényeg, hogy ketten arrsasunk újabb győzelmet és a kettőnk nevét skandálják egyszerre de ne katicáét és feketemacskáét. Hanem Marinette-ét és Adrien-ét. Csak erre vágyom. Hogy végre úgy győzzünk, hogy a maszk sem okozhat akadályt.
De ugyanakkor sokat veszíthetek is ha elveszem. Az átlagos életemet, ami már több órája éltben van. De talán én így vagyok átlagos. Nekem ez az átlagosságom. Ez vagyok én. Katica.
-Na? Marinette. Elveszed?-nézett rám Emily várakozó szemeivel, nekem pedig összefutott a tekintetem Adrienével. Ez a tekintet pedig mindent elmondott.
-Nem hiszem.... Kezdtem a mondatot...

Folytatjuk....