Miracoulous🐞🐈"Ketten a világ ellen"

5️⃣8️⃣. Fejezet. Adrien, cím: sajnálom

"Az idő tanít, az élet válaszol, a sors pedig rendez"

Ezek sajtok? Ó! Ez mind sajt!-hatódott meg Plagg, miközben a városban épp egy sajtárus előtt haladtunk el.

-Nagyon úgy tűnik.-sóhajtottam, mert ha vennem kell neki akkor biztosan az egész délelőttöt itt töltöm.

-Adrien! Adrian állj! Te meg hova mész?-kérdezte ingem alul suttogva erőszakosan haspók kwamim miután elindultam az ellentétes irányba.

-Plagg majd más lehetőség is lesz sajtot zabálni. Nincs hozzá energiám, hogy egy tucat bűzölgő sajt rohatjon meg a táskámba még 2 óráig.- forgattam szemem.

-Adrien. Egy valamit nem veszel figyelembe. Minvan ha addig kihalnak a sajtok, ameddig te húzod a vételét. Csak halasztod és egy idő után volt nincs. Elkébzelted milyen szörnyű lenne? Szegény sajtok ki vigyázna rájuk. Találjunk nekik gazdát!!-kérlelte én pedig hosszasan kifújtam a levegőt majd visszasétáltam a sajtbárhoz.

-Jó napot.- álltam a pult elé, és szemügyrevettem az elém tárulkozó sajtokat. Mint büdösnek nézett ki, így nem gondolkoztam valami sokat, lecsaptam pár Görög Camamber-re, valami kék sajtra és kecskesajtra. Miután az árus úr dörmögött valamit Görögül, megköszönve a sajtokat elvettem, és tovább indultam. Akartam vagy sem, a kezembe csak nem hordozhattam így bedobtam őket úgy ahogy voltak a táskámba. Teljesen mindegy milyen formában, Plagg úgy is megeszi.

Miután túltettem magam a sajtdrámán, meg is ebédeltem. Valami hamburgerszerűség lehetett, de igazán finom volt. Majd a nagy városjáró körutam után, leültem a híd mellett egy tetszőleges padra és vártam. Csak vártam.. és vártam. De se Marinette, sem anya nem ért ide egy órára. Mikor már többször is a telefonomra pillantottam az idő elérte a fél kettőt. De csak én, és sajt zabáló kwamim voltunk a híd mellett ahogy kellett. Na szép. Gondoltam, majd sóhajtottam egyet és felhívtam anyát. A telefon sokáig csengett, biztos  úton van ide és úgyis a táskájába süllyesztve csörög az övé, de nagy meglepetésemre nemsokára megszólalt a vonal végén.

-Szia Adrien.-köszönt.

-Anya. Szia. Hol vagy? Én és.... Marinette már itt várunk..-mondtam. Nem akartam elmondani neki, hogy Marinettet már több hosszas órája nem láttam, mert tuti idegsokkott kapott volna így megsegített  a szokásos hazugság.

-Jaj Szívem én még mindig a kikötőnél vagyok.... Tudod most éppen..-itt megált egy pillanatra, montha gondolkozna mit mondjon majd mint akinek eszébe jut a remek ötlet folytatta.
-éppen várok a jegyekre de bármelyik pillanatban itt lehetnek.- Mondta. Igaz, anyát még sosem hallottam hazudni de ma ezt is megértem. Biztos voltam benne nem a jegy miatt van még ott.

-Nem sétálunk egyet?-hallottam meg egy férfi hangot a vonal másik végéről, majd összeráncoltam szemöldököm.

-Anya! Anya van ott még valaki?- kérdeztem.

-Mi? Nem nem dehogy.. csak egy kedves úr aki.. mindegy is szívem. Nemsokára indulok addig is sétáljatok kicsit szia!-azzal pedig ki is nyomott. A telefont furcsállva vettem el a fülemtől majd értetlenül zsebembe raktam.

Pár perc múlva, amikor már igazán unatkoztam, megláttam Marinettet aki a híd másik feléről éppen felém sétált. Először nem is tűnt fel, de amikor közelebb ért furcsa érzelmet vettem észre az arcán. Feldúlt volt, ideges, és talán kicsit összezavarodott is. Lassan fel is álltam és úgy vártam meg.

-Marinette? Jól vagy?- húztam össze homlokom ő pedig nehezen véve a levegőt rám nézett.

-Igen.. igen persze. Nagyon is jól.-erőltetett mosolyt arcára, ami nem volt valami hiteles.

-Mi történt?- kérdeztem ilyedten majd a pad támláját mutattam, hogy üljön le ő pedig nem szólt semmit csak leült mellém.

-Én... én csak... nem. Nem volt semmi.-hessegette el az igazságot majd kérdezett.

-Emily hol van?- nézett szét maga körül.

-Hát.. asszem be pasizott szóval később jön.- mosolyodtam el, de látva Marinette ilyedt arcát lehervadt a mosolyom.

-Marinette... látom, hogy valami baj van. Mi történt?!-közeledtem felé, majd gyengén lábára tettem a kezem.
Nagy meglepetségemre  nem vette el onnan, sőt el sem húzódott így más bizonyossá vált nagy a baj.

-Én.. vagyis.. te is... mi szörnyű dolgot tettünk..- mondta hallkan undorodva saját magától szeméből pedig könnyek kezdtek siklani.

-Mi? Mégis mit? Mit tettünk?- kérdeztem félve mert már előre tartottam a választól.

-Ad..-Adrien en.. én nem akartam, ho-hogy ez legyen..-nyelte a szavakat, én pedig rémülten követtem mozgását.

-Szörnyű ember vagyok!-zokogta el magát, majd kezét szemére tette úgy sírt egy huzamba.

-Hé hé! Dehogyis! Ne mert ilyet mondani magadra. Dehogyis vagy az! Te tökéletes vagy egy szuper ember!- Vettem el kezét szeméről, ő pedig csak szipogott.

-Tegnap este nem ezt mondtad.- törölte le könnyeit.

-Idióta voltam. Na látod én tényleg szörnyű vagyok ellentétben veled. Te csodálatos vagy, bátor, segítőkés, mindig figyelsz mindenre, okos vagy vicces kedves és még sorolhatnám. Én pedig egy óriási idióta, hogy azokat az undorító szavakat mondtam rád. Marinette aludni sem tudtam miután úgy rád kiabáltam. Azon aggódtam egész végig hol vagy, jól vagy-e, és hogy mit csinálsz. Nem vagyok normális tudom, de sajnos ez vagyok én. Idióta. kezdte ki az első kis könnycsepp az én szememet is.

- Mindketten azok vagyunk-nevette el magát a sírás közepette.

-Igen.. talán egy kicsit mindenki az.-Tűrtem el az egyik kilógó tincsét az arcából.

-De ne legyünk ilyenek.- nézett a szemembe.

-Igen. Igazad van. Ne legyünk azok!-bólogattam majd összeszorítottam ajkamat.

-Én... én is nagyon-mondta de nem tudta folytatni, mert anyu jelent meg az úton aki felénk sorban szedte a lépteket. Majd megállt és felsóhajtott egy hát itt vagytok. Mozdulattal...

Folytajuk...