Amikor a Sors próbálkozik

Tizennegyedik

Magam sem hittem el, hogy milyen nyugalomban sétáltam el onnan. Nem voltam sem ideges, sem csalódott, és már nem is bántam, hogy nem tudtam elmondani Ryannek, amit akartam. Igaza volt Kennethnek, amikor azt, mondta, hogy ha azt a ribit választja, megérdemli. Életemben csak kevésszer voltam olyan boldog, mint amikor Sophiékhoz érve a lányom rögtön a nyakamba ugrott. Addigra már tudtam, hogy érte bármire képes lennék, és sosem hagynám, hogy egyesek megkeserítsék az életét. 

Az incidens után hamar visszatértünk az életünkhöz. Lizzie már próbálkozott a bilivel, és egyre ügyesebben beszélt. A szavai egyre tisztábbak lettek, és bár lassan, de ráállt arra, hogy mondatokban beszéljen. Az ősz beköszöntével elkezdődött az utolsó évem az egyetemen. Amikor csak tudtam, magammal vittem a lányom, de sokszor kényszerültem arra is, hogy bébiszitterre bízzam. Mindenki dolgozott vagy tanult, így ez volt az egyetlen megoldás. Olyankor tűkön ültem, és alig vártam, hogy végezzek. Ahogy teltek a napok, egyre több dolgom lett, de így is minden egyes nap jutott időm a lányomra. Mert tisztában voltam vele, mennyire fontos neki, hogy vele legyek, hogy együtt játsszunk. Olyankor mindig fellélegeztem, és felhőtlenül boldognak éreztem magam. Elhittem, hogy úgy tökéletes az életünk, ahogy van. 

Ryan próbálkozott. Többször is hívott, írt üzenetet, de nem reagáltam rájuk. Igyekeztem figyelmen kívül hagyni. Egy idő után aztán feladta, és nem keresett többet. Én pedig úgy voltam vele, felfogta, hogy nem akarom látni, így el is feledkeztem róla. Egészen könnyen visszaszoktam abba az életbe, ahol ő nem létezik. Így aztán eléggé meglepődtem, amikor az egyetem előtt belé rohantam. Épp a kocsimhoz siettem, mert fel kellett vennem a lányom a bébiszittertől, amikor az épületből kirontva nekimentem. 

- Ohh, bocsánat - szedtem fel a földről a táskám, és már rohantam volna tovább. Meg se néztem, kinek szaladtam neki.

- Tudod, hogy rád sosem haragszom - mondta azon az igézően mély hangján. A testem azonnal lemerevedett, az agyam zakatolni kezdett.

- Hogy találtál meg? Mit akarsz tőlem? - kérdeztem, de még mindig képtelen voltam ránézni. Attól féltem, hogy ha a szemébe nézek, valami olyat láthatok, amire nem vagyok felkészülve. 

- Csak kutakodtam egy kicsit az interneten, és szerencsét próbáltam. Beszélni szeretnék veled.

- De nekünk nincs miről beszélnünk. Menj vissza a terhes menyasszonyodhoz, és várd a gyereked! - indultam el a kocsim felé. Pár lépés után azonban elkapta a karom, maga felé fordított, és kényszerített, hogy a szemébe nézzek.

- Beszélni akartál velem, de nem tudtunk, mert Naomi közbelépett. Szóval most örülnék neki, ha elmondanád, amit akkor akartál. 

- Már nem lényeges. Ereszd el a karom - sziszegtem.

- Nem hiszek neked! Naomi tudja, de nem akarja elmondani. Biztos, hogy nagy horderejű dologról van szó, mert azóta teljesen megváltozott. 

- Nem hiszek neked, hallod? Az a nő nem képes megváltozni! Ismerem, és tudom, milyen! 

- Tényleg ismered? Akkor mivel magyarázod ezt: miután a kávézóban összeszólalkoztatok, otthon kitálalt. Elmondott mindent: hogy tényleg terhes, de a baba nem tőlem van, hogy ő nem képes úgy élni velem, hogy tudja, bármikor leléphetek, ha te elmondod, amit kell. Felajánlotta, hogy visszaadja a gyűrűt, és lemond mindent.

- Oké, hol a kandikamera? - nézte körbe, majd eluralkodott rajtam a nevetés. - Én semmi olyat nem mondtam neki, amitől így beparázott volna. De ha a szavaimnak ilyen hatása volt, akkor büszke vagyok magamra! Végre egyszer sikerült elérne, hogy komolyan vegyen!