Amikor a Sors próbálkozik

Ötvenkilencedik

Szívesen mondanám, hogy kialudtam magam az esküvőm előtti éjszaka, de utálok hazudni. Öt vagy hat órát aludtam mindösszesen, ami annak a következménye, hogy szép lassan minden a feje tetejére állt. Bár Sophi és Ken nem estek egymásnak újra, a hangulat igencsak feszélyezett volt az est további részében. Aztán amikor Sophi bevitte Adamet a vendéghálóba és letette aludni, Ken utána ment. Inkább nem akartam tudni, ha megfojtják egymást, mert akkor nem kell tanúskodnom az ügyben. Úgyhogy szép lassan én is lefektettem a lánykáimat, akik extrém éberek voltak ahhoz képest, hogy bőven a szokásos lefekvési idejük után voltunk. Így aztán amikor jó negyven perccel később fáradtan kiosontam a szobájukból, még kisétáltam a konyhába meg a nappaliba, hogy egy kisebb fajta rendet varázsoljak a maradék erőmből, amikor a válófélben lévő barátaimba botlottam. 

- Akkor sem akarok veled aludni, Kenneth! Add fel és menj vissza a lakásodba - szinte már könyörgött neki Sophi.

- Basszus, én csak aludni akarok, mit nem lehet ezen érteni? - akadt ki Ken. - Még egyszer utoljára azt akarom, hogy a karjaimban aludj el, és reggel ott ébredj fel, és azután, hogy Adam felébredt, még ágyban maradjunk, mint egy család! Amíg még azok vagyunk, bassza meg az a jó kurva élet! 

Amikor befordultam a nappaliba, Ken az ablakon bámult kifelé, Sophi pedig tőle pár lépésre állt, szintén az ablak felé fordulva. Ken teste remegett az elfojtott indulattól. Eltelhetett vagy két perc is, amikor végre megtört a kínos csend.

- Tudod mit? Igazad van, nyilván jobb lesz nekünk, ha örök életünkre megtartjuk a három lépés távolságot. Majd minden iskolai előadáson és ünnepségen úgy teszünk, mintha soha nem is ismertük volna egymást, és soha semmi közünk nem lett volna a másikhoz. Mintha Adam csak úgy az ölünkbe pottyant volna, nem pedig abból a szerelemből született, ami miatt mindketten félreraktuk az elvárásainkat, az elképeléseinket és a józan eszünket. De egy valamit soha ne felejts el, Sophia King - fordult a barátnőm felé szinte minden érzelem nélkül - Adam az én fiam is. És mindent meg fogok tenni azért, hogy ezt soha ne felejtse el - ígérte, majd tekintetét levéve a barátnőmről a kijárat felé indult. Amikor észrevett, egy nanoszekundumra megdermedt, aztán lemondóan megcsóválta a fejét, és folytatta az útját. 

- Ken... - szólítottam meg halkan, amikor mellém ért.

- Ne aggódj, rendben leszek. Egyszer - nyomott egy puszit a homlokomra. Holnap reggel itt vagyok és hozok mindenkit - lépett el tőlem, és a lift irányába sietett. Fél perccel később nyílt, aztán csukódott a lift ajtaja, én meg ott álltam, ahol a part szakadt. Kevesebb, mint 24 óra múlva férjhez akartam menni, a legjobb barátom szívét most törte össze véglegesen az egyik legjobb barátnőm és nem tudtam, melyikhez menjek oda. Az évek alatt, mióta ismerjük egymást, akkor először éreztem azt, hogy Kennek nagyobb szüksége lenne rám. És ez egészen addig a pillanatig úgy is volt, amíg el nem viharzott mellettem a keservesen zokogó Sophi, aki a férjét szólongatva rohant az előtérbe. Amikor nem találta ott, a konyha felé indult. Képtelen voltam nézni a szenvedését, így amikor visszaért az előtérbe és a gyerekek felé indult, elkaptam és magamhoz húztam.

- Ken! Kenneth! - zokogta szinte hisztérikusan.

- Elment, Sophi! Miután kijött a nappaliból, beszállt a liftbe és elment - suttogtam halkan a fülébe, mire az amúgy is reszkető teste szabályosan rázkódni kezdett, majd fojtott sikítás tört fel belőle. 

- Elvesztettem, Kim! Örökre elvesztettem, mert egy kőszívű ribanc vagyok - rogyott le a padlóra. Láttatok már valakit, aki annyira sírt, hogy semmi sem hatott nála? Ha még nem, ne keseredjetek el, hatalmas szívfájdalomtól menekültetek meg. Ha pedig igen, akkor pontosan tudjátok, milyen rossz tehetetlennek lenni és nézni a másik szenvedését.Úgy voltam vele, hogy adok neki húsz percet, és ha nem javul, felhívom Rachelt. Aztán meggondoltam magam, és a farzsebemből előhalászott mobilomról azonnal felhívtam Kent. A harmadik csengetésre felvette.