Amikor a Sors próbálkozik

Negyvenhatodik

Nos, az a félóra előny, amit reméltem, csupán tizenkét perc volt. Ryan talpai csattogtak a padlón, ahogy közeledett a konyha felé. Füleltem, de nem hallottam Liz lépéseit vagy beszédét, így arra jutottam, biztosan kifészkelődött a lányunk alól. 

- Kim - szólt halkan, amikor megállt az ajtóban.

- Hmm? - kérdeztem, miközben a bundás kenyér elkészítésével foglalatoskodtam. 

- Te voltál az? Veled feküdtem le akkor éjjel a szállodában? -kérdezte egyenesen. Azt hiszem, végre megvilágosodott az én egyetlenem. 

- Szerinted? - néztem fel rá egy pillanatra. Az arcán kismillió érzelem tükröződött. 

- Kérlek, csak most az egyszer, hagyjuk a játékokat, rendben? Csak most az egyszer mondd el, mi történt, oké? - csapta a pultra képet.

- A huszadik szülinapomat ünnepeltük a szállodában. Minden tök jó volt, sokan eljöttek. Épp a bárpultnál vártam az italomat, amikor feltűntél a semmiből. Már nem emlékszem pontosan, hogy volt, mert sokat ittam, de józanabb voltam, mint te. Kirángattál a különteremből, a liftekhez. Felcitáltál a szobádba, ahol aztán nekem estél - vontam vállat. Egyszerűen képtelen voltam ránézni. Féltem attól, amit az arcán, a szemeiben megláthatok. 

- Neked estem? - kérdezte halkan. Mikor csak bólintottam, kivette a kezemből a dolgokat, maga felé ordított, és kényszerített, hogy ránézzek. - Mit értesz az alatt pontosan, hogy neked estem? Bántottalak? - tükröződött az aggodalom a szemeiben. Azokban a gyönyörű szemekben, amiket annyira imádok. Azokban a szemekben, melyek a lányom születése óta minden nap velem vannak.

- Nem - simogattam meg az arcát. - Megfenyegettél, hogyha nem vetkőzőm le magamtól, akkor te téped le rólam a csini rucimat. Kifejezetten szerettem az a ruhát, így inkább én bújtam ki belőle. 

- És utána? - kétségbeesett és gyötrődő volt a hangja. Csak akkor értettem meg, hogy mi járhat a fejében.

- Elkezdted végigcsókolni az egész testem. Eleinte nem volt ínyemre a dolog, mert haragudtam rád, de aztán a vágy átvette az uralmat a gondolataim felett, és nem tiltakoztam. Alig vártam, hogy végre a tiéd lehessek. Csak a tiéd - leheltem egy puszit a szájára.

- Szóval tényleg nem bántottalak? Közös megegyezés volt?

- Nem, nem egyeztünk meg semmiben, csak belevetettük magunkat a pillanat nyújtotta lehetőségbe.

- Miért menekültél el reggel? Miért hagytál ott?

- Ráébredtem, mit tettünk az éjjel, és nagyon nem álltam kézen arra, hogy belebonyolódjunk valamibe, amiről mi magunk sem tudjuk, mi. Így azt láttam a legegyszerűbbnek, hogy kiosonok tőled. 

- És amikor megtudtad, hogy terhes vagy? Hogy Lizzie létezik? Ott lettem volna melletted, még ha nem is akarsz tőlem semmit. 

- Tudom. Tényleg - néztem a szemébe komolyan. - De nem állíthattam oda hozzád azzal, hogy 'Szia, lefeküdtünk a szülinapomon, most pedig terhes vagyok!', mert elküldtél volna a francba. Ezt te is tudod. Volt egy pillanat, a szüleim halála után, amikor gondoltam rá, de se erőm, se bátorságom nem volt, plusz nem hiányzott, hogy valakit újra elveszítsek. 

- És az esküvőn? Vagy amióta együtt vagyunk?

- Kérlek, szerinted ez nekem olyan egyszerű volt? - ráztam le magamról a karjait. - Minden pillanatban, amikor Liz apának hívott, egy újabb szálka került a szívembe. Minden egyes boldog nevetésetek láttán felpofoztam volna magam, amiért évekig megfosztottalak titeket egymástól. Minden alkalommal, amikor a lányunk hozzád fordult, és nem hozzám, csalódottan vettem tudomásul, hogy mennyi időre elzártam őt mindentől és mindenkitől. Minden egyes percben, mióta te velünk vagy, gyötrődöm, szenvedek és rettegek, hogy mi lesz, ha egyszer kiderül az igazság.