Amikor a Sors próbálkozik

Harmincegyedik

Másnap reggel, pár óra alvás után hallottam, hogy Lizzie vidáman játszik a szobájában. Nyöszörögve húztam össze magam, mert semmi kedvem nem volt felkelni.

- Hogy fogjuk elmondani neki? - dörmögte Ry. Hirtelen rá kaptam a tekintetem, de a szemei csukva voltak. - Egy ideje fészkelődsz és feszült vagy - mosolyodott el.

- Nem tudom. Előbb utóbb el kell mondanunk neki, és mivel ma megyünk Sophiékhoz, lehet, hogy még előtte kellene...

- Félsz? Hogy hogy reagálnak?

- Ismerik a kapcsolatunkat, tudják, min mentünk keresztül. Lehet, hogy először hülyének néznek majd, de a végén úgyis örülni fognak neki. Már régóta esedékes egy dolgom, így majd azt is megteszem - vontam meg a vállam, és ölelő karjaiba bújtam. 

- Pontosan mit is kell megtenned? - kérdezte, és olyan fura volt a hangja.

- Istenem, miért gondolsz mindjárt a legrosszabbra? Oké, lesz egy kis papírmunka, de nem olyan nagy ügy - értetlenkedtem, de tudtam, hogy mi ketten közel sem ugyanarra gondolunk.

- Azért egy válás ennél kicsit komplikáltabb, nem gondolod? - rákaptam a tekintetem, ő meg felvonta a szemöldökét.

- Miért, neked válnod kell? - kérdeztem vissza csípőből.

- Te beszélsz itt régen esedékes dologról meg papírmunkáról, nem én - emelte fel a kezeit megadóan.

- Annyi minden lehet, miért pont válásra gondolsz? De tényleg - ültem fel törökülésbe és magamra kaptam a tegnapi felsőjét - miért válás?

- Mégis mi másra gondolhatnék? Esküvőről beszélünk, erre te benyögöd, hogy valami olyat kell megtenned ami papírmunkával jár. Önkéntelenül jött - vonta meg a vállát miközben tekintetével fürkészett.

- Jah, ezt látod sejtettem. Még mindig  a legrosszabbat feltételezed velem kapcsolatban - néztem rá sértetten.

- Ugyan már! Te nem erre gondoltál volna először, ha én mondom ezt?

- De, de bennem lett volna annyi, hogy egyenesen rákérdezek, nem sunyiban csinálnám!

- Oké, akkor te ne válsz, de valamit el kell intézned a lagzi előtt. Megbeszéltük? - esdeklő volt a tekintete.

- Egyszer még nagyon össze fogunk mi veszni valamin - bújtam vissza az ölelésébe mosolyogva. - Aha, hogy kilencvenévesen melyik öregek otthonába menjünk - nevetett.

- Miért, addig ki fogod bírni mellettem? - néztem bele a szemeibe, amik mindig úgy magukkal ragadtak.

- Neked már nincs kiút, Kimmy, te már az enyém vagy - mutatta fel a gyűrűs kezem és emlékeztetőül megcsókolt. A csípőjét felém billentette, bennem pedig, immár sokadjára, feléledt a vágy. Ha nem hallottam volna, hogy a lányunk a szomszéd szobában beszél, tuti hagytam volna magam.

- Lizzie ébren van - szakítottam el magam tőle lihegve. - Nem akarom, hogy rajtakapjon minket.

- Akkor majd nem sikítozol - kacsintott rám, és átfordított minket, én kerültem alulra. A szája éhesen csapott le az enyémre, az agyam kisült. A józan gondolataim eltűntek és csak a vágy létezett. Pillanatok alatt lekapta rólam a felsőjét és a nyakamon haladt lefelé nedves csókjaival. A melleimet kínozta, és haladt lejjebb, amikor mindkettőnk telefonja egyszerre csörrent meg.

- Ne is törődj vele - motyogta a bőrömbe és folytatta a korábbiakat. A telefonok elhallgattak, de fél perc múlva újra rákezdtek.

- Legalább nézzük meg, ki az - lihegtem két nyöszörgés között.