Amikor a Sors próbálkozik

Ötvennegyedik

A banya távozása után nem sokkal Liv felébredt. Liz úgy ugrott fel mellőle, mintha skorpió csípte volna meg, amikor sírni kezdett. 

- Semmi baj, anya itt van - duruzsoltam nekik. Liz mellém telepedett, míg Liv az ölemben volt. - Hogy aludtál, pici hercegnő? - kérdeztem fülig érő mosollyal, halk hangon, mire a sírás kicsit csitult. - Éhes a poci, igaz? - simogattam a hasát lassan.

- Liz, gyere, édesem, anya most megeteti a húgod, mi pedig körbevezetjük a papát, rendben?

- A papát? - kérdezte Liz meghökkenve. Már régen látta az idősebb Coopert.

- Meglepetés - dugta be a fejét az ajtón az imént említett. 

- Papa! - pattant fel a lányunk, és már ott sem volt. Távolodó nevetéséből hallottam, hogy nem lesz gond. Ry azonban ott állt az ajtóban és nem akart mozdulni.

- Valami baj van? - kérdeztem tőle, miközben igyekeztem kiszabadítani magam az ingemből.

- Sajnálom, hogy anyám előadta az őrültek házából szabadult magánszámát - nézett rám nagyon szomorú szemekkel. 

- Ez nem a te hibád, te is tudod - válaszoltam, majd a kicsit a karjaimba emelve a mellemre helyeztem, ahol boldogan kezdett cuppogni. Igen, az éhség bizony nagy úr!

- Nem tudom, apa komolyan beszélt-e, de én örülnék neki, ha anya eltűnne az életünkből. Legalább egy időre, amíg kialakítjuk a rutinunkat és minden tökéletes nem lesz.

- Ez a te döntésed kell, hogy legyen, Ry - simogattam a kislányom pofiját. - Soha nem szóltam bele abba, milyen a kapcsolatod vele, és nem most fogom elkezdeni amikor mindennél jobban utál. Ha te nem akarsz vele beszélni, intézd úgy az életed, hogy ne kelljen. Apád miatt pedig ne aggódj, erős férfi.

- Mondtam már, hogy istentelenül nagyon szeretlek? - kérdezte, miközben hozzánk lépdelt. Leült szorosan mellém, és az állát a vállamra támasztva nézte a szopó kislányunkat. - Nem tudom, mivel érdemeltelek ki titeket, de valamit nagyon jól csináltam, mert ti velem vagytok - mosolygott. 

- Én is szeretnek - dörgöltem az orrom az övéhez. Megcsókoltam volna, de abban a pillanatban Liz sikítása, majd nevetése hallatszott. - Mi lenne, ha megnéznéd őket? Csak a biztonság kedvéért. 

- Megyek - sóhajtott egyet, de mielőtt elment volna, nyomott egy puszit az immáron csukott szemmel cuppogó Liv buksijára. - Szeretlek, Hercegnőm! - suttogta neki, majd kifelé menet még visszaszólt. - Ha megetetted, böfiztesd meg, de utána jövök, és bevezethetsz a pelenkázás rejtelmeibe - kacsintott hátra a válla felett pajkosan.

- Mocskos lesz ám - rikkantottam utána, mire kitört belőle a nevetés. Távolodó hangja hallatán biztos voltam benne, hogy az anyja korábbi kis cirkusza nem tette őt tönkre teljesen. Miután elhaltak a hangok, minden figyelmem a kislányomra fordítottam. Ahogy őt néztem, lassan sikerült felfognom, hogy ismét anya lettem, és ez a kis csoda a kezemben az én lányom. Akarva akaratlanul is eszembe jutott, milyen volt Lizzel, és rájöttem, hatalmasat fordult velem a világ azóta. Akkor az első napok maguk voltak a pokol. Húsz éves voltam, teljesen egyedül és senki nem volt, aki megmondhatta volna, hogyan fogjam a lányom, mit csináljak vele. Anya hiánya mindennél jobban érződött, és az űrt, amit hagyott még Soph és Rach sem tudta bepótolni. A kórházban azzal töltöttem az éjszakákat, hogy vörösre zokogtam a szemem. Igyekeztem minél többet ellesni a nővérek fogásaiból, de amikor hazakerültem a négy napos Elizabeth-tel... Szégyenlem, és nem vagyok rá büszke, de olt egy mélypont, valamikor az első hónap közepén, amikor elgondolkodtam azon, tulajdonképpen miért is nem vetettem el őt addig, amíg még lehetett. Hiszen minden egyszerűbb lett volna. Anya és apa mind a mai napig élnének, mellettem lennének és támogatnának, bár Ryan és valószínűleg Olivia sem lenne az életem része. De ezt akkor még nem tudhattam. Amikor sikerült kilábalnom a depressziómból, egyre inkább értékeltem a lányom. Már tudtam, melyik sírása mit jelent, és sikerült teljesen rá hangolódnom. Igaz, hogy ehhez kellett vagy egy hónap, de sikerült.  Utána szépen lassan mindent megtanultam, mindent beszerezte, és apránként eljutottam odáig, hogy jó anyának éreztem magam. Aztán amikor visszamentem dolgozni, ez az érés pillanatok alatt elillant. Liz sírása a fotózások alatt annyira megviselt, hogy szinte felhagytam a modellkedéssel. Aztán történt valami, és már nem hisztizett annyit. Elkezdett mászni, majd totyogni és sétálni és megnyílt előtte a világ. És előttem is. Valaki mindig vigyázott rá, és valaki mindig eldugta azokat a dolgokat, amiknek nem kellett a keze ügyébe kerülni. A fotózások gyötrelme eltűnt, és nevetés vette át a helyét. Olyan sok minden történt azóta, hogy szinte már el is felejtettem, mennyire nehéz volt.