Amikor a Sors próbálkozik

Negyvenkilencedik

Csak pár lépéssel voltam lemaradva Liz mögött, de mire a nappaliba értem, Ryan a kanapén ült, és rémülten figyelte, ahogy a lánya igazi nő módjára helyet foglal vele szemben az üveg dohányzóasztalon. Mikor kényelmesen elhelyezkedett, keresztbe tette a lábait, majd az apja szemébe nézett.

- Beszélnünk kell - közölte halálosan komolyan. Soph ezt a pillanatot választotta a visszaérkezésre.

- Mi folyik itt? - kérdezte halkan.

- Azt hiszem, okítás lesz - mosolyodtam el, majd egy olyan helyre húztam, ahol nem láthattak minket, de mi hallhattuk a beszélgetést. - Liz nehezményezi, hogy a kicsi nem Richards lesz, mint ő.

- Hoppá! És akkor most mi lesz?

- Nemsokára kiderül - pisszegtem le, amikor Ryan magyarázkodni kezdett. A kérdés az volt, miért lesz a hasamban lévő kislány Coooper.

- A húgod, anya pocakjában, az én babám. És mivel az én babám, Cooper lesz a neve - próbálta rövidre zárni és lerázni a lányát.

- Én is a te babád voltam, mikor megszülettem, és mégis Richards vagyok - kötötte az ebet a karóhoz Liz.

- Én... Ez igaz. De amikor te megszülettél, anya és én nem voltunk együtt. Nem tudtam, hogy vagy, így a nevemet sem adhattam neked.

- És mióta tudod, hogy vagyok? Mióta itt vagy velünk?

- Ügyes a kicsike - suttogtam, mire Sophi majd' megfulladt mellettem a nevetéstől. 

- Ez nem megy ám olyan könnyen, Lizzy! Nagyon sok helyre kellene elmenni, új papírokat, iratokat csináltatni, és...

- Tehát Liv megkapja ezeket, én meg nem? - szinte láttam magam előtt, ahogy összehúzott szemekkel mered az apjára.

- Én nem ezt mondtam, csak...

- Tudod - vágott közbe ismét a lányom -, ha nem lennél ennyire pasi, nem lenne semmi gond.

- Tessék? - kérdezte Ry, én pedig alig bírtam visszafogni a kitörni akaró vihogást. Most komolyan, egy óvodás gyereknek honnan van ilyen dumája? Tőlem ilyeneket elvileg nem hall, és mégis...

- Ha nem akarnád megjelölni Livviet, akkor nem lenne az az izé! - érkezett a felháborodott válasz. Sophi prüszkölve sietett minél messzebbre, nehogy meghallja Ryan vagy Liz. Én még igyekeztem tartani magam, mert érdekelt, hova lyukadnak ki ezek ketten. 

- Miről beszélsz, Lizzie? Ki akar megjelölni kit?

- Anya mesélte, hogy ez olyan pasi dolog. A matrica nem ragad ránk, a tinta lejön, így a neved kell, hogy mindenki tudja, veled vagyunk. Ez önző dolog - higgadt, tényközlő hangja belőlem is kirobbantotta a nevetést. Próbáltam halkan lenni, de nem jött össze, mert a következőpillanatban ott állt velem szemben Ryan. 

- Ez a te műved? - kérdezte feszülten. Nem kis frusztráció sütött róla.

- Pontosan mi is? Én csak próbáltam megmenteni a helyzetet. Tudod, azt, amiért te semmit sem tettél - pusziltam arcon, majd a nappaliba siettem. A lányom pont úgy ült, ahogy elképzeltem. Menet közben lepacsiztam vele, majd a sarokban felállított fotelbe huppantam. - Folytassátok csak - intettem, amikor Ryan visszatért a korábbi helyére.

- Miért vagyok pontosan önző?

- Azért, apa, mert azt akarod, hogy csak a tieid legyünk. És ez nem igazságos. Mi lesz, ha majd eljön értem a hercegem, vagy Livért, és nem mert odajönni hozzám, mert tudja, hogy a tiéd vagyok? -ismétlem, ezt biztos, hogy nem tőlem hallotta. Mindenesetre ez egy új és érdekes taktikai lépés volt, bár kétlem, hogy érteni, pontosan mivel is dobálózik épp. Ry megrökönyödve nézett a lányunkra.