Amikor a Sors próbálkozik

Harminckettedik

Letusoltam, összeszedtem magam, elfogadható kinézetet varázsoltam magamnak, majd a többiek keresésére indultam. Ry és Liz a másik fürdőben voltak és egymás képét dekorálták ki fogkrémmel.

- Mondjátok, hogy csak hallucinálok - sápadtam el, mikor megláttam, hogy néz ki a tükör és a mosdókagyló is.

- Anya... - sikkantott a lányom, majd gyorsan vizet engedett és eltüntette a bizonyítékot magáról. - Nem akartam...

- Az ágyadon van a ruhád - vágtam a szavába és szigorúan kitessékeltem onnan. Láttam rajta, hogy el fog törni nála a mécses.

- Ezt most miért kellett? Olyan jól elvolt... - értetlenkedett Ry, majd kifelé indult.

- Takarítsd össze a mocskot - mutattam fagyosan a fogkrémes területre.

- Ne már, hisz én még sehol sem tartok! Esetleg...

- Eszemben sincs megcsinálni helyetted. Nagy fiú vagy, vállald a tetteid következményeit. Takaríts ki, és siess, mert te fogsz magyarázkodni Kennethnek a késésért - küldtem neki egy angyali mosolyt, majd a nappaliba indultam. Épp bekapcsoltam a tévét és keresni akartam valamit, amivel elfoglalom magam, amikor csengettek. 

- Nyitom! - rikkantottam el magam, nehogy Ry azt higgye, a vendégünk megmentheti őt a munkától. Lizzie épp akkor ült le a kanapé sarkába, amikor kinyitottam az ajtót. Az ajtó előtt pedig nem más állt, mint a kisírt szemű Sophi, karján a kisfiával.

- Istenem, minden rendben? Mi történt? Hol van Ken?

- Bemehetnénk? Kérlek - könyörgött cérnavékony hangon, nekem pedig azonnal rossz érzésem támadt. 

- Persze, gyertek csak - engedtem be őket, majd gondosan bezártam magam után az ajtót.

- Sophi néni! Szia! - ugrott fel Liz azonnal.

- Szia, Cukorka, mizujs? - erőltetett egy halvány mosolyt az arcára a barátnőm. A hangja valamivel jobb volt. 

- Rossz voltam, és anya most haragszik rám - hüppögött egyet, aztán elmosolyodott és vidáman mesélt tovább. - Képzeld, reggel adtam anya hasára egy puszit, és a tesóm válaszolt!

- Tényleg? Nagyon örültél neki, igaz?

- Nagyon! Alig várom, hogy láthassam. Játszhatok Adammel?

- Persze - derült fel az arca egy cseppet. - Rend van a szobádban?

- Igen - felelte nagy büszkén.

- Akkor már megyünk is - fogta meg Lizzie felkínált kezét, és némán jelezte, hogy mindjárt visszajön. És tényleg, pár percen belül már az ölelésemben zokogott. 

- Elmondod, hogy mi történt? Ken miért nincs veletek?

- Én... Reggel visszaadtam neki a gyűrűm és közöltem, hogy válni akarok.

- Parancsolsz? - toltam el magamtól és megdöbbenve néztem rá. - Miért? Mi a baj? Olyan boldogok voltatok eddig...

- Még mindig szeretem, nem ezzel van a probléma - szipogta. - A gond ott van, hogy neki nem ugyanazt jelenti a házasság, amit nekem - tört ki zokogásban megint. 

- Mit értesz az alatt pontosan, hogy neki nem ugyanazt jelenti a házasság, amit neked? 

- Ő... én...

- Sophi - emeltem fel az állát, hogy a szemébe tudjak nézni -, bántott? Megcsalt? Mi a fene történt?

- Azt mondta, nincs senkije, de tudom, hogy hazudott - suttogta meggyötörten.