Amikor a Sors próbálkozik

Negyvenedik

Ryan

Oké, értem én, hogy terhesség, hormonok meg miegymás baromság, de ez azért kicsit túlzás volt a részéről. Kimnél valami teljesen elborult, mert az egyik percben még boldog, a következőben pedig az ajtón kívül találom magamat. Olyan hirtelen történt minden, hogy szinte fel se fogtam, mivel bánthattam meg őt ennyire. Az utca végéig sétáltam, majd előszedtem a telefonom és hívtam egy taxit, ami elvitt egészen a penthouse-ig. Felmentem, ledobáltam a cuccaimat, és meglepve konstatáltam, hogy egyáltalán nem hiányzott a méregdrága berendezésekkel teli lakás. Megvolt mindenem, amit akartam, és hirtelen mindent eldobtam magamtól, bár azt nem tudom, mivel. Hogy egy kicsit kiszellőztessem a fejem, elmentem sétálni. Ugyanazon az útvonalon mentem, melyen már évek óta, ha bajom volt vagy egyszerűen csak ki akartam szabadulni a négy fal közül, de az akkori séta nagyon megviselt. Észre se vettem addig, hogy hány játszótér és óvoda mellett mentem el... Minden egyes kislányban Lizziet láttam, minden egyes terhes nőben Kimet. Elképzelni sem tudtam volna két éve, hogy valaki ennyire bele tudja magát enni az életembe. Akkor pedig azt nem tudtam elképzelni, hogy nélkülük kelljen élnem. Az egyik játszótér szerencsére egy park közepén volt, így nem volt olyan furcsa, hogy leültem egy padra. A fejemben aztán igyekeztem a lehető legpontosabban összeszedni az egymás fejéhez vágott dolgokat, hogy rájöjjek, mit követtem el, amiért a száműzetést kaptam. 

"Tuti, hogy csak hazudsz!...Nekem csak az a lényeg, hogy te vagy az anyukája, és hogy veled lehetek a terhesség alatt!...Mondd el, amit tudsz, Hercegnő, és utána csak téged foglak szolgálni, ó hatalmas Elizabeth!!...Nem tudom, te hogy vagy vele, de én örülnék egy kisfiúnak... Tessék?...Mert azt reméltem... Mindegy is...Én csak tényleg nagyon szerettem volna, ha kisfiunk születik!... Én csak reménykedtem, hogy hazudtál...Nem tudom, érted? Annyira reménykedtem, és most... Tényleg szerettem volna, ha az első közös babánk kisfiú lesz!...Az egy dolog, hogy szeretem Lizziet, de ő nem az én lányom. Nevelem, vele élek, szeretem és imádom, de ő nem az én vérem...De remélem tudod, hogy sosem szűnök meg szeretni téged, bármi történjen is!"

ÚRISTEN! Mit mondtam? Tényleg kimondtam, hogy Liz nem az én lányom? Nekem teljesen befellegzett! Legyőzötten rogytam össze ültemben, és csak arra tudtam gondolni, hogy a pofám megint bajba sodort, mint már sokszor az addigiakban. Elkeseredetten néztem a boldog családokat a játszótéren, és tehetetlennek éreztem magam. Kellett valaki, akinek kibeszélhetem magamból a hülyeségemet, de senki nem jutott eszembe. Kenneth volt az első számú közellenség, és tőle amúgy sem kérnék tanácsot ilyen esetben. A kollégáim és a többi barátom az utóbbi időben rendesen el lett hanyagolva, szóval rájuk sem ronthattam rájuk, hogy hallgassanak már meg.

- Apa, gyere játszani! - kiabálta egy kisfiú a kettővel arrábbi padon ülő fiatal férfinak. A hívott fél egy csibészes mosoly kíséretében mackós léptekkel indult el a fia felé, aki hatalmasakat sikongatva szaladgált körbe-körbe. Őket nézve belém villant a megoldás. Apa. Rá mindig, minden körülmények közt számíthattam, még anyával szemben is mellém állt. Előhalásztam a zsebemből a telefonom, és a névjegyekből kikeresve tárcsáztam is. 

- Nocsak, csak nem az elkóborolt fekete báránynak jutottam eszébe? - vette fel harmadik csörgésre. 

- Szia Apa! Ráérsz most, beszélhetünk?

- Nocsak, alszik a kisunokám? Mi ez a nagy csend körülötted? - érdeklődött. Ezek szerint nem hallatszott be a telefonba a játszótér zaja.

- Nem tudom - feleltem letörten. - Szeretnék tőled tanácsot kérni de jobb lenne személyesen. Lenne kedved átjönni hozzám?

- Mondd a címet, fogok egy taxit, és ott vagyok húsz perc alatt. Max.