Amikor a Sors próbálkozik

Ötvenhatodik

Ry betartotta az ígéretét, és másnap csak velünk foglalkozott. Nagyon jól esett, hogy egy kis időt együtt töltöttünk, mint egy család, mert a mindennapok hajtásában erre ritkán került sor. Az esküvő szervezése majdnem minden erőmet felemésztette, még úgy is, hogy Sophi és Rachel amikor csak tudtak, segítettek. Ryan hetente két napot bejárt dolgozni, mert valami olyan ügy jött be nekik, amihez ő is kellett, így volt egy kis időm, hogy a ruhámmal is haladjak. Igen, jól olvastátok, haladjak. Ugyanis úgy döntöttem, hogy nem kérek fel senkit, hogy tervezzen nekem, mert ilyen rövid idő alatt teljesen biztos voltam benne, hogy még értem sem vállalná senki, és amúgy is, kiskorom óta megvolt az elképzelésem arról, milyen ruhában szeretném kimondani az igent Ryannek. Tudom, tudom, de akkor is. Rendíthetetlen és szerelmes optimista voltam, ha erről volt szó. Szóval igen, a ruha. Még a terhességem vége felé elkezdtem rajzolgatni, de a végleges terv csak Liv születése után lett meg. A megfelelő minőségű és árnyalatú anyagok felkutatása, beszerzése és elrejtése majdnem három hetembe került, de szerencsére megvolt minden. Először a gyerekszobában tettem el az anyagokat, de Ryan majdnem megtalálta, így kénytelen voltam új hely után nézni. Végül aztán, mily meglep, William szobájába vittem. Természetesen megbeszéltem vele, mert azért a szobája mégiscsak az ő személyes kis szférája, és Isten ments, hogy megsértsem. Még be sem fejeztem a kérdést, már rávágta, hogy nyugodtan. Tényleg olyan  érzés volt, mintha kaptam volna egy pótapukát az élettől a sajátom helyett. Nap közben, amikor senki nem volt otthon, csak Liv és én, rendszerint William szobájában voltunk, ahol a szabásminták, anyagdarabok és varrások kötötték le minden figyelmem. Egyik délelőtt annyira elmerültem a varrásban, hogy csak akkor vettem észre, hogy megjött Sophi, Adam és Rach, amikor Olivia egyre dühösebben és nyűgösebben hangoskodott a játszószőnyegén.

- Sziasztok! - öleltem meg mindenkit, majd egy kicsit babusgattam a nagyot nőtt keresztfiam. 

- Látom, elvagy a ruciddal - bökött az állával Rachel az ágyon heverő, ruhára még csak nyomokban sem emlékeztető anyaghalomra.

- Igyekszem, de komolyan azt érzem, hogy sosem lesz készen - közöltem letörten. 

- Ugyan, majd mi segítünk, hogy legyen rá időd - legyintett Soph. - Van kedved beszélgetni egy kicsit? Lazításképp.

- Persze, csak egy pillanat, kicsit összepakolok itt - eresztettem el Adamet. - Menjetek a nappaliba, egy pillanat, és ott vagyok én is.

- Ott találkozunk - libbentek ki, én pedig percekkel később követtem őket. Útba ejtettem a konyhát egy kis üdítőért és ropogtatni valóért, meg persze gyümiért a feneketlen gyomrú kisasszonyomnak. - Meg is jöttem - huppantam le az egyik kanapéra. Mi a téma? - kíváncsiskodtam. Hirtelen az idejét sem tudtam, mikor ejtettünk meg utoljára egy igazi csajos dumapartit.

- Mindenképpen izgalmas, botrányos és világképromboló - kotyogta Rachel fura vigyorral. 

- Igen? És mi lenne az?

- Beadtam a válókeresetet a bíróságra. Az ügyvéd azt mondta, kellő mennyiségű bizonyíték áll a rendelkezésünkre ahhoz, hogy gyorsított eljárás keretein belül kimondják az érvénytelenítést. 

- Én... Hűha, mégis mikor történt mindez? - kérdeztem elképedve. Teljesen nem voltam képben, és hirtelen elöntött a bűntudat és a rossz barátnő vagyok érzés.

- Az elmúlt hetekben. Tudom, hogy megígértétek, hogy segítetek Ryannel, de őszintén nem várhattam el tőletek, hogy ehelyett a tünci kiscsaj helyett az én bosszúhadjáratommal legyetek elfoglalva. Mellesleg, épp egy esküvő megszervezésének kellős közepén vagytok. A válásom nem épp idevaló téma lenne - vont vállat Sophi. Ahhoz képes, hogy amikor kiderült, hogy Kenneth megcsalja, milyen hevesen reagált, most maga volt a megtestesült béke.