Amikor a Sors próbálkozik

Negyvenharmadik

Miután a Sors és a barátnőim kiszórakozták magukat a Hulk filmmel, mindenki aludni ment. A Frisoban töltött napok megerősítettek mind testileg, mind lelkileg, így viszonylag felfegyverkezettnek éreztem magam, amikor a csipet csapatommal a reptérre indultunk, hogy visszatérjünk LA-be. Sophi teljesen be volt szarva, hogy tuti valami baj lesz a kicsivel, hogy le fogunk zuhanni, és a többi badarság. Szóval kicsit leitattuk, olyan szalonspicces állapotba, hogy szállítható legyen. Rach bevállalta Soph fiát, én meg figyeltem a saját lányomra, amíg átvergődtünk a számos ellenőrzésen, hogy feljuthassunk a gépre. Adam szerencsére aludt, Liz pedig a fejét a hasamra téve halkan beszélt a kishúgának. Máskor egy pillanatnak tűnt volna az út, de akkor valamiért maga volt az örökkévalóság. Pisilnem kellett, fájt a derekam, többször is turbulencia rázta meg a gépet, Soph kicsit vicces részeg kategóriába csúszott át, Rach pedig folyamatosan azt az istenverte telefonját nyomta. Szóval amikor a pilóta bejelentette,hogy 5 perc múlva a kifutón leszünk, magamon kívül voltam a boldogságtól. A reptér épületében azonnal felkerestem az első női mosdót, amíg Soph magába öntött két kávét, Rachel pedig megpróbálta egy helyen tartani Lizziet és a keresztanyját. A csomagokért indultunk a futószalaghoz, amikor Rachel elkapta a kezem. 

- Valamit el kell mondanom...

- Mi történt? - ijedtem meg. Látszólag mindenki megvolt, minden megvolt.

- Ryan. Hamarosan itt lesz érted és Lizért. 

- De honnan tudta, hogy most érkezünk? Ezzel a géppel? Direkt nem mondtam neki.

- Tegnap késő este felhívott. Megkért, hogy mondjam el neki, mikor jövünk vissza. Itt szeretett volna lenni. Nagyon szomorú volt a hangja... - magyarázkodott. 

- Oké, rendben, semmi baj - mosolyodtam el halványan. - Menjünk, szedjük össze a cuccainkat, aztán tegyünk úgy, mintha mi se történt volna - öleltem meg. Sophi és a dalolászó lányom után siettünk, hogy a bőröndöket megszerezve mihamarabb kikeveredhessünk az emberáradatból. Vagy tíz percbe telt, mire a váró egy olyan részbe sikerült érnünk a csomagokkal, ahol az egy négyzetméterre jutó népesség nem 630 volt. Lizzie is kifulladt, az egyik székre mászva szürcsölte az itókáját. 

- Rachel? - hallottunk meg egy hangot, mire mindenki abba az irányba fordult, ahonnan az jött. A szexi, de rohadt idegesítő főnök volt az. 

- Mr. Lucas... - nyögte a barátnőm totál ledöbbenve. 

- Nate. Kérlek Rachel, szólíts Natenek! Beszélhetnénk egy kicsit? - kérdezte, és jelentőségteljesen Sophira és rám nézett, akik a gyerekeinket szorongatva álltunk ott tátott szájjal. 

- Én... Igazából most nem érek rá, dolgom van a barátnőimmel. Találkozunk az irodában! - intett búcsút, majd a kijárat felé indult. Meglepettnek, sértettnek és feldúltnak láttam, ahogy elviharzott mellettem. 

- Örültünk a találkozásnak - szóltam oda, majd Sophival követtük a barátnőnket. 

- Én.. Megtenné, hogy megmondja neki, sajnálom? - szólt utánam.

- Mit is sajnál? - vontam fel a szemöldököm. - Mert amennyire én tudom, a sajnálni valóinak listája eléggé hosszú...

- A szilvesztert. Nem az volt, amire gondol, és nagyon bánt, hogy megsértettem. Szeretném jóvátenni valahogy. 

- Próbálkozzon erősebben! - szóltam vissza a vállam felett, majd a lányomat kézen fogva a kijárathoz indultam. Alig haladtunk 50 métert, amikor Liz sikítani kezdett, kitépte magát a kezemből, és az apjához szaladt. Kár tagadni, tényleg szívmelengető látvány volt, ahogy a húszas évei végén járó, majdnem kigyúrtnak mondható srác egy közel négyéves kislány egyetlen szavától képes összeroppanni.