Amikor a Sors próbálkozik

Harminchetedik

Reggel sokkal jobban éreztem magam. Bár a mellkasomban még mindig éreztem a szorítást, Ryan közelsége és mérhetetlen türelme felém segített túllendülni a mélyponton. Lizzie nem sokkal azután vetette ránk magát, hogy felébredtem. Az apja még a világát nem tudta, úgyhogy kicsit vicces volt, ahogy üvöltve felült, majd a hirtelen mozdulat miatt a földre esett. A lánya szívbaj nélkül kinevette. 

- Liz! Ez meg mi a fene volt? - kérdezte lihegve. Szerintem kicsit megijedt...

- Jó reggelt, Apuci - mosolygott rá édesen, majd hozzám bújt és a kezecskéjét a hasamra tette. 

- Ügyes voltál - suttogtam a fülébe, és adta neki egy puszit. - Jól aludtál?

- Igen - mosolyodott el, majd a szokásos reggeli puszit a hasamra nyomta. Ry közben visszamászott mellénk. 

- Ez nem volt ám szép, kis hercegnőm - dorgálta finoman, aztán a borostás arcával kezdte csikizni a lányát. Annyi idő telt el azóta, hogy ők ketten először találkoztak, és mind a mai napig elakad a lélegzetem, ha boldognak láttam őket együtt. Hihetetlen, hogy Ry ennyire képes volt a saját lányát elfogadni úgy, hogy nem is tudja róla, ő tényleg a lánya. És olyankor mindig érzem a tőrt a szívembe, hogy mennyi időt elvettem tőlük. És minden egyes másodpercben rettegek attól, hogy Ry rájön az igazságra és elhagy. 

- Hé, nem kínozzuk azt a gyereket, Szőrös! - rángatott vissza Sophi hangja a valóságba. A lányom teljesen ki volt pirulva a nevetéstől és az apja borostájának karcolásától. 

- Ünneprontó vagy - hagyta abba a vőlegényem, és a kezeit a mellkasán összefonva hátradőlt. 

- Csak gyerekpárti - kacsintott rá a barátnőm, majd a lábamhoz ült. - Minden oké? - kérdezte tőlem.

- Igen, minden a legtökéletesebb - próbáltam egy elfogadható mosolyt varázsolni a képemre, de láttam a szemeiben, hogy nem győztem meg. - És a keresztfiam? 

- Ébredezik a másik szobában - halvány mosoly játszott az arcán.

- Mi történt? - kérdeztem tőle gyanakodva.

- Kenneth felhívott.

- Mit csinált? - kérdezte Ryan, és a pillanatokkal korábbi sértettségének már nyoma sem volt.

- Felhívott. Bocsánatot kért és könyörgött, hogy menjek haza a fiunkkal.

- Megfojtom azt a köcsögöt - fortyogott bennem a harag és a düh.

- Anya, mi az a köcsög?

- Az egy edény, édesem. Egy csak egy képletes dolog volt - mosolyogtam rá ártatlanul.

- Segíthetek megfojtani? - érdeklődött kedvesen.

- Ha megtaláljuk otthon, segíthetsz - rázkódott a testem az elfojtott nevetéstől. De Sophi is hasonló helyzetben volt.

- Mit mondtál neki? - kíváncsiskodott Ry.

- Hogy időre van szükségem és gondolkodnom kell. Elképzelni sem tudod, milyen tenyérbemászó volt - forgatta a szemeit. - A hideg futkosott a hátamon.

- Még van bőr a képén... - morogtam.

- De még milyen vastag - kacsintott rám a barátnőm, majd kiosont a szobánkból, mert a fia nyűgölődni kezdett. 

- Kezdem egyre jobban utálni - fanyalogtam, majd nagy nehezen feltápászkodtam, és elsiettem a fürdőbe. Miután a dühöm valamelyest csillapodott és rendbe szedtem magam, a konyhába mentem. A többiek már ott voltak és ették a müzlit lekváros pirítóssal.