Amikor a Sors próbálkozik

Negyvenhetedik

Ryan teljesen más lett, mióta az én számból hallotta, hogy Liz tényleg az ő lánya. A korábbinál is jobban kivirult, fütyörészik, mosolyog, mint a tejbetök és le nem veszi a kezét a testemről. Hé, nem kell rosszra gondolni, oké? Simogat, puszit ad, megölel... Minden percét velünk töltötte. Ami azért volt gáz, mert tudtommal dolgozó ember.

- Te, nem kéne néha bejárnod a munkába? - kérdeztem rá óvatosan egyik este, lefekvéshez készülődve.

- Nem, már nem - felelte nemtörődöm vállvonogatás közben.

- Miért is?

- Megállapodást kötöttem a legnagyobb főnökkel.

- Éspedig? - utáltam, amikor harapófogóval kellett kiszedni belőle az információt.

- Én lettem a cég legfontosabb tanácsadója. Figyelem a híreket, fülelem a pletykákat, majd tanácsokkal és tippekkel látom el a főnökséget. 

- Értem. Nem nagy felelőtlenség ez most? Már nem dolgozok annyit, sőt, az utóbbi időben elég keveset, ami azt illeti, és szerintem nem vagyunk annyira elengedve anyagilag, hogy...

- Az eddigi fizetésem másfélszeresét keresem ezzel a melóval- sóhajtott fel.

- Értem. És ha rossz tippet adsz? 

- Az eddigi fizetésem másfélszeresét keresem - bólintott.

- Hogy? - képedtem el. Ez így túl egyszerűnek tűnt. Túl szépnek. 

- Jókor kell lenni, jó helyen - kacsintott rám, majd bevetette magát mellém az ágyba. - Ne aggódj a pénz miatt, rendben? Minden rendben lesz. Te is tudod, hogy értetek mindent megtennék. 

- Tudom - simogattam meg az arcát, majd befészkeltem magam a karjaiba. - Szeretlek!

- Én is szeretlek, mókuskám - cuppantott a fülembe.

- Mókuskám? - fordultam hátra nevetéssel küszködve.

- Neked aztán bókolhat az ember... - sóhajtott lemondóan.

- Nem, tetszett, tényleg. Csak váratlan volt, és... Ezek után is ilyen állatos becézésekre  számítsak? - görbült mosolyra a szám. Pedig próbálkoztam, tényleg.

- Még meglátom - durcázott nekem. Ráhagytam.

- Jól van, Macsókám, aludjunk végre! - helyezkedtem vissza az eredeti pozícióba, majd rövidesen álomba merültem. 

A napok hetekké váltak, és rohamosan közeledett a második kislányom születése. De a nevéről még mindig nem tudtam semmit. Hiába nyaggattam a döntőbírákat, mosolyogva közölték, hogy majd idejében megtudom. Viszonylag türelmesen vártam, de aztán kezdtem kiborulni, így egyik délután, ovi után, családi kupaktanácsot hívtam össze. 

- Alig van vissza három hetem a szülésig, szóval most már igazán megmondhatnátok végre, mi lesz a pici neve! Kezdem unni, hogy különböző béna becézéseket kell használnom, ha róla vagy hozzá beszélek. Úgyhogy ... - intettem nekik, hogy lehet kibökni a dolgokat. Liz az apjára nézett, de mielőtt az még bármit is reagálhatott volna, a lányunknak kinyílt a szája.

- Még nem tudjuk megmondani neked - hadarta el, mire Ryan mérgesen nézett rá.

- Elizabeth! - hitetlenkedett. - Megállapodtunk!

- De anyának tudnia kell az igazat - kötötte az ebet a karóhoz. Imádtam, hogy makacsságban rám ütött! Igazi anyja lánya...

- Akkor is! Úgy gondoltam, majd egy kis gondolkodás után mesélünk neki a patthelyzetről, lányom! 

- Khm, én is itt vagyok! Mi történt?

- Apa elmondta, hogy ő választhat nevet a húgomnak, de én segíthetek neki. Választottunk a nevek közül, és a végére kettő név maradt. Nem tudunk dönteni - durcázott be Lizzie.

- Értem. Ry? - néztem a vőlegényemre, aki az utóbbi időben tényleg kicsit morcosabb a szokottnál, és bár totál fel van dobódva, elég gyakran eltűnik egy-egy órára. 

- Elizabeth mindent elmondott, ami fontos - vonta meg a vállát. 

- Jajj, szállj már le a magas lóról, és szedd ki a csalánt a seggedből! - dörrentem rá, mire elkerekedett szemmel nézett rám. - Most mi van? Viselkedj már felnőtt férfi módjára, a jó ég áldjon már meg! 

- Hogyne - motyogta halkan.

- Szóval, mik azok a nevek?

- Apa, elmondhatom anyának? Kérlek! Ne haragudj rám! - jöttek elő a híres kölyökkutyus szemek. 

- Nem haragszom, édesem - ölelte magához. - Persze, mondd el anyának nyugodtan - biztatta. 

- Az egyik az, hogy Isabela. Ez  apának tetszik jobban, de nem tudom, miért - fancsalodott el. Az arcán édes kis grimaszok játszottak. 

- Most nm a miért a lényeg, kicsim - szorítottam meg a kis kacsóját. 

- Nekem pedig az a kedvencem, hogy Olivia Grace. Szerintem nagyon szépen hangzana az Olivia Grace Richards. 

- Én... nos arra gondoltam, hogy a kicsi neve lehetne Cooper - próbálkozott be Ryan félénken. Teljesen megértettem, miért szeretné ezt, ugyanakkor azzal is tisztában voltam, hogy ha a második kislányom megkapja a nevét, akkor az elsőnek is illő lenne. 

- Nem! - szakította ki magát az apja karjai közül sikítva a lányom. - Ő is ugyanúgy Richards, mint én! Az én testvérem! - toporzékolt. OKé, az még nekem is új műsor volt, sosem láttam ennyire kiborulni őt. Sokszor hisztizett meg sírt, de sosem toporzékolt. 

- Liz, mi a baj, édesem? - próbálkoztam higgadtan. 

- Nem lehet más neve a húgomnak, mert akkor ő nem lesz a testvérem! - kezdett pánikba esni. Teljesen kifordult önmagából. A testét zokogás és reszketés rázta, szemében félelem és pánik tükröződött. 

- Miért ne lehetne a tesód? - szólalt meg Ryan halkan. Őt is zavarta ez a hirtelen kialakult, új és veszélyes szitu.

- Mert nem! Ha más a neve, mindenki tudni fogja, hogy nem a testvérem, és te nem vagy az apukám! Te nem vagy az apukám, csak anya férje! - nézett Ryanre villámló szemekkel. A következő pillanatban sírva kiviharzott a nappaliból. 

- Most pontosan mi is történt? - kérdezte suttogva és teljesen elképedve.

- Nem tudom, de azt hiszem, kezd kitörni belőle a testvér-féltékenység vagy a feltűnési viszketegség. Komolyan, még sosem csinált ilyen műsort semmi miatt, pedig nekem aztán elhiheted, hogy volt egy-két rázós esetünk!

- Mi lesz most? Én tényleg szeretném, ha a kicsi az én nevemet kapná, ugyanakkor nem szeretném elveszíteni Lizzie-t sem. Nem tudom, melyik kezembe harapjak bele - teljesen tanácstalannak tűnt. Kétségbeesettnek, csalódottnak és félelem sütött a tekintetéből. 

- Kezdetnek mi lenne, ha engednél neki a névválasztásban? Az Olivia Grace tényleg nagyon szép név.

- Tudom, de... Nekem az Isabela jobban tetszik. Nem tudom, miért, de nagyon tetszik.

- Isabela is szép, de nem tudom - bizonytalankodtam. - Szép és előkelő, de kicsit komoly, nem?

- Lehet - sóhajtott egy hatalmasat, majd a fejét a kezébe hajtotta. Lemondó testbeszéde és korábbi szavai valami hathatós beavatkozást követeltek.Ahogy őt néztem, és visszapörgettem a beszélgetést, rájöttem a megoldásra. Komolyan, néha olyan zseniálisnak érzem magam, hogy valami díjat kéne kapnom! A szerénységemre meg...

Sziasztok!

Megérkezett a folytatás! Rövid, de szerintem fontos rész lett. Melyik név tetszik nektek jobban? Szerintetek mi lesz a megoldás?

Puszi: K.