Amikor a Sors próbálkozik

Huszadik

A Sophi által megbeszélt közös napig maradjunk szerintem annyiban, hogy Ry és én elég profikká váltunk a kistestvér hadműveletben. Igen, maradéktalanul megbocsátottam neki, ő pedig maradéktalanul kitett ezért. Minden éjjel egymásnak estünk, és minden elalvás előtt a fülembe suttogta, hogy reméli, minél hamarabb örülhetünk majd az új családtagnak. Én pedig minden ilyen elsuttogott mondat után magamban zokogtam, mert utáltam magam, amiért eltitkoltam előle, hogy Lizzie a világon van. Kínkeserves egy hét volt, és még több is.

De vissza Sophihoz és a megbeszélt közös naphoz. Előző éjjel a szokásosnál is kevesebbet aludtam. Ry és én hajnalig folytattuk a hadműveletet, és miután ő édesen álomba merült, nekem nem sikerült, mert egyre jobban elhatalmasodott rajtam a bűntudat. Akkor éjjel különösen megviselt, amit a fülembe motyogott félálomban.

- Nem tudom, hogy miféle seggfej Lizzie apja, de nagyon remélem, hogy soha nem bukkan majd fel az életünkben. Azt szeretném, ha a a lányodnak én lennék az apukája, és csak én léteznék neki. Azt szeretném, hogy a gyermekünk, aki egyszer majd itt lesz - simított végig lapos hasamon -, ugyanolyan boldog és édes legyen, mint Elizabeth. Mert ő már egy darabka lesz belőled, egy apró rész belőlem. Ízig-vérig a miénk lesz... - motyogta a magáét, amíg el nem nyomta az álom. És engem minden egyes kimondott mondattal csak még jobban felébresztett. Amúgy is gyűlöltem magam, amikor együtt láttam őket, de azok a szavak, a mérhetetlen remény a hangjában megforgatta a lelkemben a bozótvágó kést. Így aztán egy óra kínkeserves szenvedés után megelégeltem a semmittevést, és kiosontam mellőle a nappaliba. Mit ne mondjak, nem a hajnali fél öt a legjobb időpont tervezésre, de az legalább valamelyest lefoglalta az agytekervényeim. Becsuktam minden ajtót, hogy még véletlenül se keltsem fel őket, betettem a fülembe a fülhallgatót, és mindenfélét hallgattam és énekeltem. A rajzolásnak és a kornyikálásnak köszönhetően sikerült időlegesen elfelejtenem a problémám, és viszonylag sokat haladtam is a diplomamunkámmal. Fél nyolckor abbahagytam a ténykedést, és eltüntettem minden árulkodó nyomot magam után. Összepakoltam a lakás azon részeit, ahol épp nem aludt senki, és amikor végeztem, nekiláttam a reggelikészítésnek. Kávét és kakaót csináltam, valamint előkészítettem a bundás kenyeret, hogy csak sütni kelljen, mire azok, akiknek megadatott a nyugodt alvás, felébrednek. A felesleges dolgokat átpakoltam az étkezőbe, majd nekiláttam az olasz tésztának. 

Negyed tíz is elmúlt már, mikor felbukkantak az álomszuszékok. 

- Olaszt tészta lesz, mami? - szaladt szimatolva a konyhába a lányom. - Kaphatok? - ugrott a nyakamba.

- Jó reggelt, hétalvó - pusziltam meg. - Igen, olaszt tészta lesz, mert Sophi néni azt kért, és nem, nem kaphatsz, mert még fő, és részekben van - mosolyogtam rá, mire egy cseppet elszontyolodott. A terhességem alatt nagyon sok olasz ételt ettem, mert egyszerűen azokat kívántam. Azóta különösebben nem rajongok értük, viszont Lizzie ha tehetné, folyton olyat enne. - Mi lenne, ha elmennél, megmosnád a pofid, megnéznéd apát, és mire visszaérsz, az asztalon vár majd a kakaód és a bundás kenyérkéd, mit szólsz?

- Siess, anya, mindjárt jövünk! - szaladt kifelé egy kicsit felvidulva. És tényleg hamar visszaért! Épp csak lepakoltam mindent az asztalra, már száguldott is be az én személyes kis tornádóm. Felpattant a székére, és rögtön enni is kezdett. 

- Jó étvágyat, Bogyó! - pusziltam meg a buksiját, és siettem vissza a még főlő dolgaimhoz. -Apa?

- Azt mondta, hagyjam aludni - mondta teli szájjal.
- Akkor hagyjuk aludni, oké? - pacsiztam le a csöppségemmel, és én is benyomtam pár falatot reggeli gyanánt.

Miután Lizzie megtömte magát, elmosogattam, megmosdattam a lányom, majd visszamentünk a konyhába, hogy együtt végezzük el az ebéden az utolsó simításokat. Halkan szólt mellettünk a rádió, és gyakran kellett észhez térnünk, olyan hangosan énekeltünk. Tíz óra után nem sokkal megszólalt a csengő, és megérkeztek a vendégek.