Amikor a Sors próbálkozik

Tizenhetedik

Be kell vallanom, jobban bírta, mint vártam. Az első két hét alatt minden egyes próbálkozásom kudarcba fulladt, minimális reakciót sem tudtam kicsikarni belőle. Pedig nekem elhihetitek, minden csáberőmet és fortélyomat bevetettem! Beletelt egy kis időbe, mire rájöttem, mi a baj. Az, hogy Ry minden éjjel otthon aludt, távol tőlem, nem segítette a küldetést. Így aztán amikor eljött a január közepe, és nekem kezdődtek a vizsgák és bemutatók, teljesen ártatlanul felhoztam neki az összeköltözős dolgot.

- Nem lenne egyszerűbb, ha ideköltöznél? Úgyis mindig későn mész el, és már hajnalban itt vagy, mindegy, milyen nap van - hozakodtam elő a témával.

- Nem lenne ez túl gyors? És Lizzie?

- Oké, lehet, hogy gyors lenne, de mi ketten már ősidők óta ismerjük egymást, nem igaz? És a lányom benned lassan már jobban bízik, mint bennem, és ami még nagyobb szó, Kenneth-et is háttérbe szorítottad.

- Akkor ezért volt tegnap olyan mérges? - lepődött meg.

- Szerinted mégis mi másért lehetett volna még olyan szinten mérges? Kiszorítottad a Cukorborsója kegyeiből...

- Ezért bocsánatot kell majd kérnem... Szóval szerinted Lizzie örülne neki?

- Hát, holnap reggel megkérdezheted tőle, rendben? És ha tényleg komolyan gondoltad, hogy vigyázol rá, míg én az egyetemen vagyok, akkor tényleg sokkal egyszerűbb lenne.

- Persze, hogy komolyan gondoltam! Akkor nemsokára találkozunk - adott egy puszit a szám sarkára, és már el is szelelt.

Másnap reggel a lányom teljes extázisban tört ki, mikor Ry megkérdezte tőle, mit gondol arról, hogy odaköltözne hozzánk. Láttatok már bedrogozott kisnyuszit? Én se, de leginkább ahhoz tudtam hasonlítani Lizziet. Megállás nélkül ugrabugrált, szaladgált körbe-körbe a lakásba és nevetett. Mire nagy nehezen lecsillapodott, már ott tartottam, hogy hívok valami orvost, mert ijesztő volt a reakciója. Megállt az apja előtt, felnézett rá, és olyat kérdezett, hogy ott helyben majdnem elhaláloztam.

-Akkor most te vagy az apukám? - de szerencsémre Ry is legalább annyira meglepődött, mint én, és csak tátogni tudott. - Anya, hívhatom apának?

- Én... nem.. izé... Ezt tőle kell megkérdezned, édesem - erőltettem az arcomra egy mosolyt, de annyi szent, hogy nem az volt életem legmeggyőzőbb alakítása. 

- Ry bácsi, hívhatlak apának? - és a kérdéshez társultak azok az istenverte kölyökkutya szemek. 

- Én nem bánom - mosolyodott el Ry, de az övé tényleg őszintének hatott.  Szóval így történt, hogy Ry alig két hét kapcsolatszerűség után beköltözött hozzám és a lányunkhoz.

De visszatérve a fogadáshoz... Határozottan egyszerűbb dolgom volt úgy, hogy a nap huszonnégy óráját egy fedél alatt töltöttük. Apró érintések, leheletnyi simogatások, szenvedélyes suttogások, kihívóbb ruhák, erotikusabb mozgás, és a nap végére már az őrület határán táncolt az én egyetlenem. Voltak napok, amikor szüneteltettem a játékot, és ő nagy naivan mindig el is hitte, hogy feladtam a megtörésére vonatkozó hatalmas terveim. Néha már szinte sajnáltam, hogy olyan gonosz és kiszámító módon viselkedem vele, de mindenképpen nagyon szerette volna, ha én nyerek. Több okból is. Először is, mert ha ő veszt, akkor még van menekvésem a hivatalos kapcsolat elől. Másodszor, ha nyerek, akkor a két hónap letelte előtt eljuthatunk oda, ahová eddigi életünk során csak egyszer. És nem utolsó sorban, ha beadja a derekát, akkor időt nyerhetek arra, hogy kitaláljam, miként mondom el neki a dolgokat. Csak ezek lebegtem a szemem előtt a kissé mocskosra sikeredett játszmám alatt. Egyik este például, úgy csináltam, mint aki pakol, és olyat talál, amire nem számított.