Amikor a Sors próbálkozik

Ryan - Valentin nap

Egy éve ezen a napon semmi sem úgy sült el, ahogy terveztük, mégsem alakulhatott volna jobban. Vacsorázni akartam vinni a menyasszonyom, de Oliva közbe szólt. Arra keltem, hogy a nagyobbik lányom majd' kiugrik a bőréből, hogy jön a tesója, utána pedig egyik dolog követte a másikat. Délutánra már velünk volt Liv, és soha nem éreztem még magam annyira meghatódottnak és elérzékenyültnek, mint aznap. Hiába, egy újszülött kislány még a legkeményebb pasikból is képes kihozni a síró kisfiút.

Ma, egy évvel később még mindig kenyérre lehet kenni, ha a lányaimról van szó. Liv hatalmas csibész lett, amiben a nővére is segíti. Minden nap képesek meglepni, én mégsem tudok haragudni rájuk. Ők a legnagyobb kincsek az életemben, csakúgy, mint az anyukájuk. Az anyukájuk, aki egy éve még a menyasszonyom volt. Mára már a feleségem, és boldogabbak vagyunk, mint valaha.

- Ryan! Most tiéd a pelenkázás - hallom a kedvesem kissé frusztrált hangját. Magamban mosolyogva indulok meg a hangja irányába, hogy becserkésszem a koszos pelusos vigyorgómat. Amikor észrevesz, Liv azonnal az anyja felé mászik.

- Ohh, nem-nem - kapom el a derekánál. Ahogy felemelem, és borostás arcomhoz emelem, kacagni kezd. - Anya most nem menthet meg - cipelem a szobája felé. Leteszem a pelenkázóra, és nekilátok, hogy kipucoljam a szag alapján tetemes mennyiségű cuccból. Nem tévedek, majdnem a háta közepéig olyan. Fintorogva szabadítom meg a bűzlő barnaságtól, és alig várom, hogy végezzek. Ráadom a tiszta pelenkát, visszaöltöztetem, elrendezem a szemetet, és az ölemben vizem ki az immáron tiszta babámat. Beleszagolok a puha kis hajacskájába, és rögtön elönt a nyugalom és békesség. Baba- és otthon illat árad minden pórusából. - Tessék, mehetsz vissza anyához, kis szülinapos - nyomok neki egy cuppanósat, és már teszem is vissza a játszószőnyegre.

- Kicsim, segítenél egy picit? - néz fel Kim a vázlataiból.

- Persze - huppanok le mellé a kanapéra. - Mit tehetek érted?

- Nem tudok dönteni... Melyik tetszik jobban? - dug az orrom elé két teljesen egyforma rajzot.

- Van különbség a kettő között? - kérdezem kétségbeesetten.

- Jézus, te tényleg férfi vagy - csóválja a fejét lemondóan, de azért ad egy gyors csókot. - Ettől még szeretlek - kacsint rám, majd visszafordul a papírkupaca felé. Kb. fél éve érkezett be hozzá egy felkérés, hogy gyerekruhákat tervezzen. Eleinte nem akarta elvállalni, aztán végül mégis igent mondott rá. Azóta minden szabad percében rajzol. Ha mégsem, a lányaival van és egy sugárzóan boldog, kiegyensúlyozott anya.

- Este azért kimozdulunk? - dőlök neki a vállának.

- Mit szeretnél? - ejti ki a papírt a kezéből, és fáradt, de pajkos szemekkel méreget.

- Ehetnénk valahol egyet - vonom meg a vállam, mire ő is mozdul.

- Valentin nap van - közli összehúzott szemekkel. - Foglalás nélkül még egy Mekibe se jutunk be. Miben mesterkedsz?

- Semmiben, esküszöm, csak gondoltam jót tenne neked és nekünk is egy kis változatosság. Apa vigyáz a lányokra - ígérem.

- Tudom, hogy William bébiszitteli a lányainkat. A kérdés még mindig az, hova akarsz vinni, és mennyire kell kicsípnem magam.

- A Providence-be foglaltam asztalt kilencre.

- Szólhattál volna korábban is - sóhajt fel, majd pakolászni kezd az asztalon. - Vedd rá Makacska kisasszonyt, hogy fürödjön meg, én meg nekiállok készülődni - kászálódik fel mellőlem. Nem haragszik, nem dühös, csak... Nem tetszik neki, hogy átszerveztem a terveit.