Amikor a Sors próbálkozik

Negyvennegyedik

Sophi konkrétan remegett, amíg kiszedtük a kisfiát hátulról, majd a lakásuk felé kísértük őket. Azóta nem volt otthon, hogy megtudta, Kenneth, a drága férje és az én (volt) legjobb barátom megcsalja őt a sminkesével. Lépcsőről lépcsőre haladva minden súly újra a vállára nehezedett, amik elől olyan sikeresen elmenekült az elmúlt hetekben. A lakáskulcsával a kezében percekig  állt az ajtó előtt,mire rávette magát, hogy bemenjen. A kulcs halkan fordult a zárban, az ajtó enyhén nyikorogva kitárult. Alig lépett be az ajtón, máris rohanás zaja hallatszott, majd a csattogó léptek hirtelen elhallgattak, és ott állt a világ legnagyobb seggfeje. 

- Kicsim... - nyögte hitetlenül, majd a kutató tekintete megtalálta a kezemben lévő kisfiát is. 

- Kenneth - köszönt Soph hidegen, majd letette a csomagokat az ajtó mellé, és elkezdte megszabadítani magát a felesleges ruháktól. Míg a kínos másodpercek peregtek, Ry becsukta az ajtót, majd miután letette a kabátját és a cipőjét, átvette tőlem Adamet. Én is levetkőztem, és a lányomat is könnyedebb helyzetbe hoztam. Liz nem értette, mi ez a nagy feszültség, de miután olyan sokat hallotta és látta sírni Sophit, nem mert vagy nem akart odamenni a keresztapjához. Ry visszaadta a keresztfiunkat, majd Liz kezét megfogva a gyerekszobába vonultunk. Út közben biztatóan megszorítottam a barátnőm kezét, hogy tudja, én mindenben támogatom, és gondolkodás nélkül őt választom, ha választanom kell kettőjük közt. Adam szinte azonnal uralma alá vette rég nem látott játékait, és a lányom is csatlakozott hozzá, miután feltett nekünk egy kérdést.

- Anya, te és apa is úgy lesztek, mint Sophi néni és Ken bácsi? - kérdezte, mire konkrétan köpni-nyelni nem tudtam. Ry mentette meg a szitut.

- Szívem, anya és én igaz, hogy összerúgtuk a port, de én nem hibáztam olyan nagyot, mint Ken, igaz? - nézett rám. A megerősítést nem csak Liznek, de önmagának is kérte. 

- Igaz - simogattam meg a lányom arcocskáját. - Apa és anya megbeszélik a dolgokat, és minden oké lesz - kacsintottam rá. - Mire megszületik a kistesó, minden olyan lesz, mint volt.

- Helyes - bólintott, majd elrohant, hogy Adam mellett építsen. 

- Ezt komolyan is gondoltad vagy csak úgy mondtad? - kérdezte a vőlegényem halkan. 

- Szeretném, ha igaz lenne - néztem rá komolyan. - De itt, ebben a szituban nem nekem kell nagyobb energiabefektetést eszközölnöm. 

- Tudom, hogy elszúrtam, és igyekszem - mosolyodott el, majd a kanapéra ült, és megpaskolta a bútort maga mellett. Amikor leültem, rögtön változtatott a testhelyzetén. Addig izgett és mozgott, míg végül a két lába közt nem ültem, és a hátam a mellkasának nem dőlt. Kezei azonnal a hasamra tévedtek, ami igencsak hullámzott.

- Mostanában mindig ilyen eleven? - kérdezte megbabonázva. 

- Nem, de biztos csak örül, hogy hallja a hangod - magyaráztam.

- Akkor most már mindig ilyen boldog lehetsz, mert apa itt lesz - beszélt át a vállam felett, miközben én a nappaliból beszűrődő esetleges hangokat füleltem. -  Gondolkodtál már rajta, mi legyen a neve?

- Nem, de arra gondoltam, választhatnál most te, elvégre Liznél egyedül választottam. Amolyan kiváltságként - vontam meg a vállam, amikor értetlenül nézett rám.  

- Teljesen egyedül? 

- Nyilván nem fogom hagyni, hogy Esmeralda, Ambrosia, Guinivere, Philomena, Truth vagy egyéb fura neve legyen, de igen, egyedül - bólintottam. 

- Biztos? - kérdezte összehúzott szemekkel.  Nem bízott bennem vagy csapdát sejtett. 

- Ha nem akarod, nem kell, majd választok én megint... - sóhajtottam egy látványosat és hangosat.