Nyári szünet a négyzeten | ✔

Bónusz Kérdések és Válaszok

Már most késésben voltam pedig még nem is indultam el otthonról. A zárat kétszer ellenőriztem, hogy jól bezártam-e. Kilépve az utcára azonnal magamra rántottam zöld kabátom kapucniját. London mindig is a kedvenc városom volt, az álmom. Nem csak azért mert itt több esélyem volt találkozni a One Direction valamelyik tagjával és nem csak az ingyen múzeumok miatt hanem maga az érzés miatt. Londonnak van egy olyan varázsa ami akkor megfogott amikor először betettem ebbe a városba a lábam, mintha haza jöttem volna.

A város belsejében órákat vesztegelhet az ember, ha rosszkor indul. Meg sem próbálkoztam azzal, hogy beszálljak egy taxiba vagy fel pattanjak egy buszra. Veszett fejsze nyele volt már az indulástól fogva az utam. Mivel elég közel laktam ahhoz a helyhez ahol Nikáék vártak rám így a szemerkélő esőben futottam el az irodaépületig. 

Már elég ismert voltam itt. Elvettem egy muffint és egy pohár kávét az asztalról. Rámosolyogtam Pollyra, aki a pult mögött éppen az anyósával beszélgetett. Már olyan jól ismertem őt, hogy a grimaszaiból tudtam, hogy kivel beszél.

- Tartsd egy kicsit - szólt bele a telefonba. - Dóri kerestek téged. De mondtam, hogy várjanak meg az irodádnál, tudtam, hogy úgyis elkésel - nevetett Polly majd egyet intve nekem visszatért a beszélgetéshez. 

A lift majdnem becsukódott előttem, de egy férfi akit eddig nem is láttam megállította az ajtót és rám mosolygott. Az irodám a kilencediken van pont olyan helyen ahova az ember nem szeret fellépcsőzni így nagyon hálás voltam a helyes, kék szemű és szőke fiúnak. 

- Istenem... nagyon köszönöm, hogy megvártál. - hálálkodtam mire a fiú egy pimasz féloldalas mosolyra húzta az ajkait és beletúrt szőke hajába.

- Láttam milyen szerencsétlen vagy. Úgy gondoltam segítek neked. - mosolygott rám. Oké ez egy bunkó paraszt. A fenébe pedig olyan jól indított. - Mi a neved? - kérdezte. Istenem miért ilyen lassú ez a lift?

- Dóri - böktem ki gyorsan. Második emelet.

- Én Peti vagyok. Ne haragudj, ha megbántottalak a szerencsétlenségedet felhozva, de két házra lakok tőled és láttam, hogy rohantál ma ide. - mosolygott. Jó mégsem akkora paraszt. - Igazából miért rohantál ennyire?

- Egy éve összeismerkedtem pár mostanra jó barátommal és meginterjúvolom őket, hogy milyen most az életük. Egy blogban voltak szereplők...

- Csak csökken az olvasottság... - nézett rám Peti gúnyolódva. De régen nem törtem már be senkinek sem az orrát - jöttem rá abban a pillanatban.

- Nem. Nagyon sokan olvassák a sztorit és nagyon sokan kommentelnek. Nem bírom nekik sosem eléggé megköszönni, hogy így ösztönöznek arra, hogy írjak. Amúgy eléggé bunkó vagy. Téged nem zavar?

- Nem. Mert mellé döglesztően nézek ki. - Úristen! Miért versz engem? Nyolcadik emelet. Ez az!  
- Pff...

- Meghívhatlak kávézni? - kérdezte mire a szemöldököm a homlokom közepéig szaladt.

- Tudod nem szokás bunkón viselkedni a másikkal a másik pillanatban meg elhívni kávézni. De csak, hogy megspóroljak magamnak egy kávét elmegyek veled, de te fizetsz. - nevettem.

- Oké.

Ahogy kiléptem a folyosóra Ashton a falnak támaszkodva mosolygott rám. Nika éppen a mosdóból lépett ki Steph társaságában. Dani pedig egy fánkkal a kezében jött felém ölelésre tárt karokkal. Semmit sem változtak. Dani még mindig hülye volt. Ashton a csendes, szívdöglesztő pasi, Steph aki mindig is kicsit túl harsány volt most csendesen ölelgetett meg. Nika pedig valószínűleg ugyanolyan szarkasztikus és meleg szívű amilyennek megismertem.