A kosaras srác || 2jae

⒈

Nem akarok túl ironikus lenni, de azok ellenére, hogy egész nap esett az eső - sőt, inkább szakadt-, a fizika tanárunk úgy gondolta vicces lesz tényleg megírni azt a témazárót, amivel már három hete fenyeget minket, és még Hyeji is megtalált, mondván; "keressük meg Jaebumot, így, hogy elállt az eső", ténylegesen jó napom volt. Olyat aludtam matekon, mint még soha, volt a büfében narancslé, de a legfontosabb: tudtam a dolgozat harmadik kérdésére a választ. Oké, nyílt titok, hogy sem a tantárggyal, sem a tanár úrral nem ápolunk jó viszonyt, de ez akkor is haladás.

Cipőm együtt kopogott a többi emberével a kockás padlón, ahogy végigsétáltam a folyosón, egészen a büfébe. Megmaradt pénzemből feltankoltam gyümölcslével, hogy valahogy kibírjam az eső után maradt szeles, mégis kellemesen hűvös levegőt a kosárpálya közelében, bizonyára valamelyik fa mögött.

- Tudtommal fél órája véget értek az óráid, mi pedig megbeszéltük, hogy egyből idejössz! - köszöntött Hyeji, mikor kiléptem a suli kapuján. Lila sapkát húzott sötét hajára, szeme együtt csillogott a fülében lógó ezüst karikával, kezében pedig türelmetlenül forgatta fehér esernyőjét.

Neki még volt felesleges energiája, mely valami felfoghatatlan okból kifolyólag sosem tűnt elveszni. Olyan volt, akár egy kisgyerek, aki bármikor készen állt játszani, vagy rosszalkodni, és mindig fel volt pörögve.

- Nagy sor volt a büfében. - vontam vállat, egy logikusnak tűnő kifogással, de az igazság az volt, hogy abban a maradék húsz percben, mely nem sorban állással telt, csak bolyongtam a folyosón.

- Ma már négyszer voltál a büfében.

- Ha nem haladunk megnézni az elérhetetlen szerelmedet, hogy aztán végre haza mehessek aludni, ötször is leszek!

Hyeji elhúzta száját. Kinyújtotta karját, hogy induljak előtte, én pedig nem mertem veszekedni, mert ha ilyenkor ellenkezek, simán megüt. Olyankor úgy néz ki, mint egy agresszív mókus, de ha ezt mondom neki, akkor többnyire még egyszer meg szokott ütni.

- Volt időm lesétálni a pályáig és nem volt ott. Szóval ha most sem lesz, meghívatom magam kajálni hozzátok. - ért mellém, két doboz innivalóval, amit alig egy perc alatt lopott ki a táskámból. Az egyiket felém nyújtotta, a másikat pedig kibontotta magának, s amíg gyorsan megitta, csendben sétáltunk. - Ugye anyukád nem főz semmit?

- De.

- Akkor nem biztos, hogy megyek. - húzta el száját.

A szokásos labda pattogtatás helyett csend és néhai nevetés zaja fogadott minket a kerítés előtti padon ülőktől. Még nem száradt fel annyira a beton, hogy lehessen rajta szaladgálni. Felesleges lett volna várni is, mert nem sütött a nap, csak a felhők alá rekedt melegedő levegő volt az egyetlen tavasz közepére utaló jel.

Az egyik hangra azonban barátnőm megtorpant mellettem. Nem kérdeztem semmit, csak kicsomagoltam ujjai fogságából a narancslé hirtelen összegyűrt dobozát, s kidobtam a tőlünk pár lépésre lévő kukába.

Igazából már több mint egy hete tartott ez a "leskelődős" dolog, ami annyiból állt, hogy mentünk Jaebum után, de mindig tartottunk egy kis távolságot. A srác annyira nyugodt volt, hogy vagy olyan profik voltunk, hogy észre sem vett minket, vagy pontosan tudta, hogy két szerencsétlen követi, akik még egy legyet sem tudnak megölni. Mikor ez az egész elkezdődött, eléggé ellenkeztem, de tudva, hogy Hyeji milyen baromságokra képes egyedül, inkább elkísérem, nehogy baja essen.

- Ott van! - suttogta, ahogy mellé értem.

- Tudom, de hiába suttogsz. Ha idefordul valamelyik, simán látja, hogy lefagyva bámulod a járda közepén. - fogtam oldalára, s kezdtem el tolni az egyik padhoz, amire rátettem tornazsákom, hogy leülhessek.

A mellettünk sorakozó fák éppen kitakarták a padot annyira, hogy mi rájuk lássunk, de ők ránk nem.

Pár nagyobb fuvallatnál zöld leveleik susogva csapódtak egymásnak, hogy aztán a rajtuk pihenő vízcseppek utolsó pillanatukat megélve zuhanjanak le, s vegyüljenek el a nedves betonon terjeszkedő társaikkal.

Kezdtem a megnyugtató természet csendjére koncentrálni, szinte akaratlanul is kizárva a másik társaság hangos boldogságát. Azonban Hyeji egyetlen szóval megakadályozta ezt a folyamatot, és hallhattam kábult hangját.

- Nevet.

- Hyeji.

- Olyan helyes, mikor nevet!

- Komolyan, térj magadhoz! - szóltam rá kicsit erősebben, de csak annyit értem el, hogy elhátrált térdemig, de majdnem mellé ült. Ráfogtam oldalára, nehogy lecsússzon a mellettünk lévő sártócsába, s inmár Hyejit tartva néztem én is a csapat fiú irányába.

Kellett egy kis idő Jaebum megtalálásához, s hogy rájöjjek ő az aki oldalával felénk ül. Fején fekete sapkával és egy nagyobb, szintén sötét dzsekiben mesélt valamit a többieknek. Ölében tartott labdáját néha passzolgatta kezei között, de nem nézett ki úgy, mint aki fel is akar kelni játszani.

Hyeji mellkasomnak dőlve szomorúan sóhajtott. - Sosem fogok tudni beszélni vele, igaz?

- Dehogynem! Tudjuk, hogy a mindenható Hyejinek semmiség lesz, ha ott áll majd
előtte! - motivációs beszédemet csipogó telefonom szakította félbe. Hála istennek. Sosem voltam jó mások bátorításában.

Barátnőmet fél kézzel még mindig tartva nyúltam zsebembe, s húztam ki telefonomat, mely egyre sűrűbben produkálta azt az idegesítő hangot.

Anya
Kicsim, odaégett a csike!

Anya
Rendeljek valamit, mire hazaérsz?

Anya
Oh, és csináltam salátát

Anya
Hogy lehet elrontani a salátát?

Anya
A cica sem eszi meg a csirkét. Most mit csináljak vele???

- Haza kell mennem. - mondtam a mosolygó lánynak, aki velem együtt olvasta az üzeneteket.

- Rendben. Majd hívlak, ha van valami. - adott puszit arcomra mielőtt felpattant rólam. - Lassan én is megyek, szerintem.

...

/Néhány visszajelzésnek nagyon nagyon nagyon örülnék!/
ESKÜSZÖM, NEM NYÚLOK TÖBBET AZ UNPUBLISH GOMBHOZ !!!