A kosaras srác || 2jae

33．

Ujjaim ideges, egyben türelmetlen dobolásával az étkező asztalon - foglaltam le magam. Szerda volt és mivel megbeszéltem anyával, hogy fontos dolgot akarok neki mondani, ne maradjon túlórázni, ezért nem tudtam elmenekülni.

Jaebum
biztos vagyok benne, hogy túlizgulod a dolgokat.

Érkezett a válasz korábban küldött üzenetemre, miszerint; 'mi van, ha rosszul reagál?'

Jaebum
biztos ne menjek?

Youngjae
nem, nyugi, minden rendben lesz!!

Jaebum
tehát most magadat nyugtatod?

Jaebum
Jaj

Jaebum
tényleg minden rendben lesz

Jaebum
ne feledd, hogy anyukád már tudja,
csak tőled szeretné hallani

Youngjae
igaz

Youngjae
oké,,,

Jaebum
most mennem kell, mert vége
a szünetünknek

Jaebum
majd hívlak, ha vége
édes

Jae valamennyire lecsillapította a felesleges aggódásomat, pont időben. A bejárati ajtó halkan csukódott be anya mögött, s hallottam, ahogy zörgött a kulcsaival, mielőtt bezárt.

Mikor elém került mosolyogva köszönt, s lepakolta cuccait a pultra, de a tűzhely felé fordulva meglepetten vette észre a főtt ételt.

- Főztél?

- Volt rá időm. - válaszoltam talán kicsit csípősebben, mint amilyenre terveztem, de ő csak engem ignorálva vett elő két tányért, hogy szedjen nekünk vacsorát. A megbeszéltek - miszerint ahogy véget ér a műszakja, jön is haza, mert szerettem volna mihamarabb túlesni ezen a beszélgetésen - ellenére azért is maradt majd' másfél órát.

- Köszönöm. Fáradt vagyok, nem lett volna rá elég energiám. - ült le velem szemben, elém téve a tálat és egy evőeszközt. - Mostanában nem volt lehetőségünk együtt főzni. Hiányzol, Youngjae! - tért rá a szokásos témánkra, miszerint alig vagyok vele. Viszont ha én éppen ráérek, neki nem jó.

- Ne csináld anya... - sóhajtottam.

- Mit?

- Próbálsz bennem bűntudatot kelteni. Tudom, hogy keveset vagyunk mostanában együtt, de ennek megvannak az okai. Te egyre többet mész el a barátaiddal, amit nem is bánok; hiszen kimozdulsz és embereket ismersz meg, ami jó. Én pedig... - hadarásom közepette észre sem vettem, hogy anya egyre kíváncsibban hajolt közelebb, kezeit feltéve az asztal lapjára.

- Te pedig? - kérdezte, miután rájött, hogy magamtól nem fogom egyhamar folytatni. Szerintem nem is pislogott addig, míg meg nem szólaltam; a lélegzésről nem is beszélve.

- Hát... - kezdtem, de a mindent tudó mosolya megállásra késztetett. - Ne nézz így, tudom, hogy tudod! - vigyorodtam el kínosan.

- Tudom? Mit tudok?

- Azt, hogy együtt vagyok valakivel?

- Tessék?

- Mi?

- Én ezt nem tudtam... - akkor kezdett kirajzolódni arcán a színtiszta értetlenség, amit nem tudtam mire vélni. Hiszen az előbb ő olyan volt, mintha tudná. És még Jaebum is azt mondta, hogy beszéltek erről.

- Akkor mit...? - kérdeztem halkan, küszködve a könnyeimmel.

- Tudom, hogy meleg vagy, Youngjae. Tudom, mert már kiskorodban is a fiúk kezét fogtad a lányoké helyett. Ha volt lány barátod is, akkor is a fiú társaidról beszéltél. Aztán valahogy kinőttél ebből, de a lányok nem érdekeltek, és
én annyira össze voltam zavarodva... Aztán egyre többet találkoztál Jaebummal, és talán egyszer a pulton hagytad a telefonodat, ő meg akkor írt. De én nem gondoltam, hogy már együtt vagytok és... - talán tőle örököltem, hogy egy egész novellát el tudtam hadarni egy levegővel. Már ha ilyet lehet örökölni.

- Anya, kérlek ne haragudj... - sosem voltam sírós, de abban az időszakban valahogy mindig sikerült magam olyan helyzetekbe keverni, hogy előbújjanak a könnyeim.

- Oh istenem, ne sírj! - felpattant székéről és átsietve hozzám szorított magához. - Minden rendben van kincsem.

- Én csak... Anya én...

- Tudom. És emiatt nem kell bocsánatot kérned. Ha boldog vagy, akkor én is. Akármibe kerül is. - ujjai mintákat rajzoltak hátamra, miközben lágy hangján beszélt hozzám.

- Szeretlek.

- Én is téged, Kincsem.

Lassan elengedett, hogy mellém húzhassa a székét, amire miután leült, kíváncsi szemekkel kezdett vizslatni.

- Mindent meséljek el? - nevettem fel, az arcomat törölgetve.

- Mindent!

...

- Hazudtál nekem! - kezdtem eljátszott sértődött hangon a beszélgetést, miután Jaebum felvette a telefont. Írt, hogy már úton vagy hazafelé, majd hív, de én türelmetlenül beelőztem.

- Igen? - kérdezte értetlenül, egy rövid és kínos felnevetés kíséretében.

- Anya nem tudta, hogy együtt vagyunk. Csak örült, hogy sok időt töltünk együtt. - már a szobámban lévő gurulós széken pörögtem körbe, a lábaimat felhúzva rá törökülésbe. Anya lefeküdt aludni, mert az egy átbeszélgetett óra után annyit ásítozott, hogy azt hittem ülve fog elaludni.

- Oh.

- Oh. De jól reagált. Örül neki. És majd
jönnöd kell valamikor vacsorára. - közöltem vele.

- Rendben. - válaszolt magabiztosan. - Le fogom nyűgözni.

- Ebben nem kételkedtem. - nevettem fel.

---
boldog nyulat mindenkinek!:)