A kosaras srác || 2jae

48．

- Youngjae! - kiáltotta valaki. A kétségbeesés hangjában összemosódott az ajtó csempézett falnak csapódásával. Fel sem fogtam mi történt, Sangdo egyik keze arcomról, másik a fejem mellől került el, s már kapta is az első ütést állkapcsára.

Olyan érzésem volt, mintha az agyam teljesen lemerült volna és csak a testem lett volna jelen azokban a pillanatokban is, mikor Jaebum után Yoochun is berontott és megpróbálta leszedni testvéréről Jaebumot. Kiabált. Kiabáltak. Láttam mozogni a szájukat.

A lábaim már nem bírtak tartani, lassan csúsztam le a fal mentén. Kezdtem magamhoz térni fejben is, s az első mondat amit meghallottam eléggé tiszta volt.

- Youngjae, jól vagy? - csapódott le mellém Hyeji, már nyúlva is a karomhoz, hogy felszedjen a földről. - Kimegyünk. - szólt nekem is, de legfőképpen a három fiúnak.

- Vidd haza. - kiáltott utánunk Jaebum, barátnőm pedig bólintott. Megálltam. Nem akartam ott hagyni.

- Jae, nem lesz semmi baja. Menjünk.

A bűntudat fokozatosan kezdett elhatalmasodni rajtam, ahogy hazafelé sétáltunk.

- Elrontottam. - motyogtam. Csoda volt, hogy Hyeji meghallotta, hiszen az utcazaj jóval hangosabb volt, mint én. Nekem pedig semmi más nem járt a fejemben, azon kívül, mennyire elcsesztem a győzelem utáni ünneplést, a boldogságot és a betervezett bulit az estére.

- Ne beszélj butaságokat. Te nem tehetsz róla. - állt meg a járda közepén és felém fordulva tette kezeit vállaimra.

- De én...

- Inkább az a kérdés, hogy mennyire viselt meg lelkileg, ami történt. Jaebum nem haragszik rád, tudja ő is, hogy nem a te hibád volt. - mosolyodott el. - Ezt biztosan tudom.

Megviselt volna? Az agyam védekező funkciója miatt szinte semmire nem emlékeztem, az első pár pillanat kivételével. De egyébként semmi olyan nem is történt, azon kívül, hogy egy beteg állat a falhoz szorított. Történhetett volna, ha Jaebum később érkezik.

Anya nem volt otthon. Abban a pillanatban örültem neki, hogy dolgozott, hiszen nem akartam elmesélni neki mi történt. Feleslegesen aggódott volna. Aztán ismételve; én sem tudtam pontosan mi történt, teljesen kikapcsolt az agyam.

- Igen. Nem, Yook, ne aggódj. Oké, nem Jaebum a hibás, ezt az igazgató is tudni fogja. Igen, itt van mellettem. - telefonált Hyeji, de egy pillanatra elemelte fülétől a készüléket. - Sungjae azt mondta lehet kirúgják Sangdót.

- Ne! - kiáltottam rá, abban a másodpercben magam sem tudva miért. - Vagyis...

...

- Tehát azt mondod, hogy Yoochun miatt ne rúgják ki azt, aki majdnem megerőszakolt? - háborodott föl barátnőm, még a kanapéról is felpattanva.

- Hé! - mordult rá Sungjae - aki nem bírt magával és mindent otthagyva rohant hozzánk, s a könyökénél fogva vissza rántotta maga mellé. Próbáltam figyelmen kívül hagyni azt a szót, aminek betűi egyre csak szemeim előtt lebegtek. Mégsem tudtam kifakadni. Erőm sem volt rá.

- Én csak... nem akarok neki rosszat.

- Nem hiszem el, hogy nem fogod fel a helyzet súlyát Youngjae.

- Nem üldözhetjük el mindkettejüket, csak mert az egyikükkel problémám akadt. Yoochun jó ember. Azt hiszem nem bírna elviselni még egy környezetváltást a testvére miatt. Már így is elég zárkózott ahhoz, hogy az emberek rosszul ítéljék meg.

- Miért véded ennyire? - sóhajtott Yook, ismét lefogva dühös tekintetű barátnőmet.

- Mert ha én nem védeném, akkor senki.

A nappaliban csend lett. Hyeji lehajtotta a fejét.

- Jaebum?

- Majd beszélek vele.

- Nem fogja hagyni. - rázta meg a fejét Yook, a mellette ülő pedig egyetértett vele.

- Hagyjátok rám.

...

Sosem gondoltam volna, hogy lesz olyan nap, mikor Jaebum órákon keresztül akar majd magához szorítani, miközben a leghangulatrombolóbb témát vesézzük ki.
De ha el is engedett, a kezemet fogta, mintha bármelyik pillanatban elvihetett volna tőle valaki a szobámból.

- Még csak annyit mondtál, hogy soha többet nem esik bajom. - motyogtam, a vállára hajtva a fejem.

- Az egészet hallani szeretnéd?

- Igen!

- Nem fogod. - beletúrt a hajamba. - Azt mondtad vigyázni fogsz magadra, és az én hibám volt, hogy egyedül mertelek hagyni.

- Nem a te hibád.

- Tudom, hogy az enyém. És azt is, hogy a verekedéssel nem javítottam semmin, de dühös lettem, mikor eltűntél. Gondolhattam volna, hogy... áá. Te most komolyan megharaptál?

Halványan elmosolyodtam.

- Azzal, hogy magadat hibáztatod, nem oldasz meg semmit. Főleg, hogy alig emlékszem valamire, azon kívül, hogy...

- Hogy?

Sóhajtottam. Nem akartam elmondani neki, hogy pontosan emlékeztem mit éreztem akkor. Milyen gyorsan vert a szívem, és egy másodpercre levegőt sem kaptam. Magát hibáztatta azért, mert én nem tudtam ellökni magamtól egy másik fiút.

- Jaebum. Mi volt az igazgatónál? - komolyan a szemeibe néztem, hiszen valamiért nem akarta elmondani.

Nagy nehezen, de elkezdte sorolni.

-
eddig ez a legszarabb rész,
amit valaha írtam...
2