A kosaras srác || 2jae

49．

Két hét alatt mondhatjuk, hogy minden rendbe rázódott. Jaebum is kezdett visszatérni a régi önmagához, aki szeretett nyilvános helyen ölelgetni és kínos helyzetbe hozni azzal, hogy a legforgalmasabb helyeken csókolt meg vagy fogta meg a kezem.

Mint például a Dilly Dally egyik legnagyobb asztalánál az ablak mellett. Ahogy elhúzódtam, a többiek hangos beszélgetésbe kezdtek, mintha csak egy esküvőn lettünk volna. Kezdtem megszokni, de azért még mindig el tudott pirulni az arcbőröm.

- El sem hiszem, hogy lehettek ennyire édesek.

Yunseo barátja oldalának dőlt, aki átkarolta vállát, de tovább beszélgetett Ilhoonal.

- Csak Youngjae édes. - közölte Jaebum, s a szeme alatti halványuló lila foltra mutatott, amit Yoochun okozott neki véletlelül, miközben a testvéréről rángatta le.

- Háláld meg haver. Így legalább menő vagy! - bökött az irányába Yoochun a kezében lévő villával, mielőtt maga elé húzta volna a legszínesebb és cukormázasabb süteményt.

- Eddig is az voltam. - szállt vele vitába. - Ez már csak dob rajta.

- Valóban! - értett egyet szarkasztikusan Sungjae.

Olyan volt, mintha már többször is ültünk volna be úgy heten csak úgy beszélgetni. Sem kínos csönd, sem feszült levegő nem volt közöttünk. Azonban ahogy Yoochun kiment a mosdóba, muszájnak éreztem utána menni.

Már eléggé felszabadult, én mégis láttam valamit a szemében, ami nem hagyott nyugodni.

Ahogy becsuktam magam mögött az ajtót, hátamat a csempének döntöttem, s néztem, ahogy hideg vizet folyatott a kezeire, majd megmosta vele arcát is.

- Minden rendben?

- Ezt nekem kéne kérdeznem. - sóhajtott, kicsit erősebben dörzsölve egyet halántékán. Tudtam, hogy nem teljesen önszántából mozdult ki velünk, hiszen Yunseo és egy kicsit én is hozzájárultam ahhoz, hogy a társaságunkban töltse a délutánt, bele sem gondolva milyen fájdalmas lehet neki látni mások boldogságát. Sungjae szerint én pedig hülye voltam, amiért más miatt aggódtam az után, ami velem történt.

- Nincs szükség a válaszomra. Én jól vagyok.

Felnézett a tükörbe, de ahogy meglátott, le is hunyta szemeit. Elzárta a csapot, egy pár pillanatig csak a kagylónak csapódó vízcseppek hangját hallgattuk.

- Nem értem miért akarsz velem törődni, mikor neked is vannak problémáid.

- Én csak... - kezdtem volna, de hirtelen felém fordult. Szemei tisztán elárulták mennyi érzelem kavargott benne egyszerre, arca mégis komoly volt, összepréselt ajkaival és megfeszített izmaival.

- Ha arra vagy kíváncsi mi a véleményem arról, hogy az öcsém nevelőintézetbe került, akkor kérdezz rá. Ha arra vagy kíváncsi miért nem tudom eldönteni mit érzek ezzel kapcsolatban, arra is kérdezz rá. Egyikre sem fogok tudni válaszolni. - hangja érzelemmentes volt, s ahogy befejezte csak úgy elment mellettem, mintha ezzel lezárta volna az egész beszélgetést.

- Yoochun... - suttogtam, neki pedig megállt a keze a már nyitott ajtó kilincsén.

- Hiába nem én tettem, minden alkalommal bűntudatom van, mikor meglátlak, Youngjae.

- Én...

- Tudnom kellett volna, hogy nem lehet annyival lerendezni, hogy figyelmen kívül hagyjuk. Mindig is olyan volt, mint a legerősebb vihar, ami bejelentés nélkül kezdett tombolni. Ne legyél a fa, ami hagyja magát kicsavarni a földből. - becsukta maga után az ajtót, otthagyva a hirtelen keletkezett gondolataimmal, amik miatt percekkel később még mindig kissé élettelenül tértem vissza az asztalunkhoz.

Oda, ahol amint felém néztek a többiek, kötelességemnek éreztem mosolyt varázsolni az arcomra, csakúgy, mint az a Yoochun, akiről nem tudták, hogy Sangdo testvére, és hogy mennyire nem az, akinek régen, vagy azon a napon gondolták. Mert minden érzelmét el tudta rejteni, néha még megpróbálva magát is becsapni. Én tudtam.

Alig ültem le, Jaebum már meg is fogta a kezem, és a fülemhez hajolva kérdezte meg van -e valami baj.

- Nincs, csak fáradt vagyok. - a bólintásából és az az előtti pusziból, amit a nyakamra kaptam, tudtam, hogy otthon úgy is rá fog kérdezni még egyszer.

Hyeji elém tolta az egyik tányért, amit bizonyára akkor szereztek, amíg én a mosdóban voltam.

- A kedvenced. - vigyorgott rám.

Tehát ott ültünk a cukrászdában heten, a kezdeti boldogsággal, elmúlóban lévő, vagy csak a közepén tartó depresszív időszakkal és filozofikus gondolatokkal, aggodalommal, ünnepelni akarással és úgy minden érzelemmel, ami hét különböző embert megszállhat. Az, hogy mennyi végkifejlet van, már csak saját magunkon állt.

-
írjatok valamit lol
bármit
1