A kosaras srác || 2jae

12.

Mondjuk azt, hogy próbáltam magam tartani ahhoz, hogy nem különösebben érdekel a fiúval való találkozás, mégis megszállottan néztem az időt a kosárpálya felé vezető úton.

Mikor majdnem elütöttek, úgy döntöttem elrakom a telefont, max kések egy pár percet. Pontosan tíz percem volt, hogy odaérjek a mindössze öt perces úton, de ilyenkor hajlamos voltam direkt lassan sétálni. Ha izgultam valami miatt, tipikusan később akartam odaérni. Például ha témazárót írtunk első órában, én elkéstem és emiatt máskor kellett megírnom. Ez rossz tulajdonságom volt, de nem tudtam tenni ellene.

Nem késtem, sőt, akkor válthatott egészre az óra, mikor a kerítés elé érkeztem, pontosan Jaebum mellé. Hihetetlen, mennyire nem vitte túlzásba, mégis milyen jól nézett ki. És már tudtam, hogy ha valakin bordót látok a közelemben, az ő lehet. Annyira imádhatta ezt a színt, mint én az ételt.

- Azt hittem lepattintasz és nem jössz el. Vártam is, hogy írj valami olyasmit, mint; "segítenem kell a szüleimnek" vagy "a legjobb barátomnak szüksége van rám".

- Gáz lenne bevallani, hogy ezek simán eszembe jutottak? - kínosan elmosolyodva néztem fel rá.

- A lényeg, hogy nem tetted.

Mosolygott. Mosolygott, mint mindig. S szó nélkül tette hátamra tenyerét, jelezve, hogy elindulhatnánk. Mikor mellém állt, kérdezés nélkül követtem. Hagytam, vigyen oda ahova akar.

...

Meglepően könnyed délutánunk volt együtt. Egy hangulatos kávézóba vitt, ahol elárulta, hogy a rendelésünket kihozó srác a legjobb barátja, Jackson, akit imád, mert egy idióta. Aztán nevettünk, mert elképesztően poénos dolgokat tudott mesélni. Meg sem említem a győzelmet az arcán minden egyes mosolyom után.

Persze komolyan is beszélgettünk, például arról, hogy mennyi ideje kosarazik, s mennyire nem tudna már nélküle élni. Elmondtam neki, hogy zongorázom, s meg kellett esküdnöm, hogy majd valamikor előadok neki, de csak neki, amin elmosolyodtam, s nem tudtam letörölni az arcomról a görbületet. De sok más apró, szinte lényegtelen dolog is terítékre került, és nem éreztem egyszer sem erőltetettnek, esetleg kínosnak a beszélgetést, vagy éppen azt a kis csendet, mely néha telepedett közénk.

Lényegében akkor lepődtem meg magamon először a legjobban, mert borzasztóan attraktívnak találtam. Ahogy ott ült előttem, nézett a szemeibe, az asztalra könyökölve, tenyereire támasztott állával. Figyelt, itta magába minden egyes érdektelen szavamat, de én is így tettem, mikor ő beszélt.

Annyira elvarázsolódtam, hogy mikor kikísért a buszmegállóba, s leültünk a padra, a vállának dőlve hunytam le pár pillanatra a szemeim, egészen addig, míg egyik kezét térdemre helyezve nem szólt, hogy jön a buszon.

- Majd megyek az öt perccel ez utánival. - reagáltam le. Elmosolyodott.

- A szüleid nem fognak érte haragudni? - kérdezte, mire felé fordulva ráztam meg fejem.

- Anya nem olyan. Amíg tudja, hogy nem csinálok felelőtlenséget, hagyja, hogy éljek.

Bólintott. Majd mintha elgondolkodott volna, hogy mondjon-e valamit vagy ne. Láttam arcán és összeráncolt szemöldökein a töprengést, egy kimondásra váró mondattal kapcsolatban.

- Na, mi az?

Az útra nézett, ahol jött a busz, amivel mondtam, hogy megyek. Tehát felálltunk, odasétáltunk a néhány lépésnyire elhelyezett táblához, jelezve, hogy valamelyikünk fel akar szállni. Mikor elkezdett fékezni, a mellettem álló felém fordult.

- Remélem lesz még randink, Youngjae!

- Én is. - annyira lefagyott az agyam, és olyannyira ösztönösen vágtam rá ezt a két szót, hogy csak a járművön leülve jutott el az agyamig, mi is történt. Tehát én ma randiztam Jaebummal. És kifejezetten jól éreztem magam a társaságában. Hű, nem hiszem el, mennyire egyszerűen mennek a dolgok, ha nem kombinálom túl őket.

...
Ne haragudjatok, hogy nem volt részletes leírás, de úgy gondolom lesz még bőven közös pillanatuk, amit érdemesebb lesz hosszan kifejteni.
Ettől függetlenül, remélem tetszik, és nem csalódtatok!