A kosaras srác || 2jae

36．

Pénteken vissza kellett mennem az iskolába, hogy odaadjam Yunseonak a befejezett festményt. A vászon mögé csúsztattam egy kis papírt a pályázat címével, az adataimmal és egy kis pár mondatos indoklással arról, hogy miért azt ábrázoltam amit - pontosabban akit. Tehát jah. Haza mentem, befejeztem, s miután megszáradt becsomagoltam, hogy negyed hétkor visszahozhassam, és elküldhessük, mielőtt a határidő lejárt volna. Yunseonak pedig a lelkére kötöttem, hogy nem nyitja ki. A többiek akkor láthatják majd, ha elér valami helyezést. Ha pedig nem ér el semmit, Jaebum és az én titkom marad a kép.

Oh, és Jaebum! Megbeszéltük, hogy mivel dupla edzése volt, majd együtt hazamegyünk hozzánk, várjam meg. Tehát leültem a lépcső melletti egyik padra, s telefonomat előkapva játszottam az első alkalmazással, amit kidobott az áruház. Fél óra után kezdtem megunni, és inkább azt a pár embert elemeztem, aki volt olyan idióta mint én, és bent maradt.

Aztán megláttam valakit, akit el akartam kerülni. Az a szőke hajkorona, s a barátságosnak szánt műmosoly az őrületbe kergetett, hiába csak másodszorra volt szerencsém hozzá. Abban a pillanatban, mikor észrevett, fagylalt akartam lenni, ami elolvad a napon, és senki nem vesz róla tudomást. Elindult felém. Nem szólhatsz be neki! Légy kedves! Azt akartam, hogy elessen valamiben, én pedig mosolyogva nézhessem a szenvedését. Oké, lehet hatással voltak rám Jae xbox játékai. Csak egy kicsit.

- Szia. - állt meg előttem, majd lassan le is ült. - Egy ilyen szép srácnak éppen jól kéne éreznie valahol magát. Nem kéne késő este az iskolában lenned! - közölte nyájasan, én pedig szintén mosolyogva ránéztem.

- Jól éreztem magam, amíg nem jöttél ide.

- Hűha. - megnéztem az időt. Még volt csodálatos tizenöt percem. - Miért nem vagy velem kedves? - kérdezte, mint aki számára ez teljesen meglepő volt és képtelen volt megérteni a miértjét.

- Kezdjem sorolni? - felvontam a szemöldököm. Valahogy nem éreztem azt, hogy meg fog ütni, esetleg hozzámérni vagy valami. Aha, persze... Láttam rajta, hogy a barátja nélkül semmit nem érne abban a verekedésben, amit Jaebum kezdeményezett volna vele. És ezt ő is tudta. Mégis az ellenkezőjét cselekedte.

- Semmi rosszat nem tettem. De most komolyan, csak neked akarok jót. Boldog vagy azzal a nagypofájú senkivel? Mert én boldoggá tehetnélek. - kacsintott rám, s közelebb csúszott hozzám. Én távolabb, és éreztem, ahogy a jobb lábam alól kezdett elfogyni a pad.
Fel kellett volna állnom és otthagyni a francba, de egy részem kíváncsi volt arra, hogy mit akart kihozni abból a felesleges beszélgetésből.

- Te?

- Igen.

- Jesszus. - komolyan nem akartam kinevetni, de nem tudtam visszafogni magam. - Várj, ez komoly volt? - a szeme villant egyet, s láttam rajta, hogy egy kicsit megsértettem. A saját érdekemben kellett volna normálisan viselkednem, de nem voltam rá képes. Nem tudtam, de nem is akartam komolyan venni.

- Igen. Fogadni mernék, hogy még nem is ért hozzád rendesen. - ezzel keze egyre közeledett combomhoz, én pedig itt untam meg teljesen mindent. Mikor hozzáért combomhoz, elcsaptam a kezét, és felpattantam.

- Ha még egyszer hozzám mersz érni...

Elkapta csuklómat.

- Mi lesz? Hm? Szólsz a nyeszlett pasidnak, aki megpróbál megverni? - egyre erősebben szorított. - Csak szólok, hogy meg foglak szerezni, miután eltávolítottam. Nézz magadra. Nem való melléd egy olyan senki mint ő.

- Engedj el. - emeltem fel a hangom. Rosszul esett, hogy szorított. Rosszul esett, ahogy a szemeimbe nézett. De az volt a legrosszabb, ahogy Jaebumról beszélt - arról az emberről, akit a világon a legjobban szerettem. És ennek véget kellett vetnem.

- Majd rájössz, hogy mit veszítettél. Gondoskodni fogok róla! - szinte suttogva közölte, miközben elengedte már piros csuklómat. Pár pislogás után el is tűnt a lépcső mögött. Szinte teljesen elzsibbadt a kézfejem, s alig tudtam mozgatni. A fenyegetését mégsem éreztem veszélyesnek. Mégis miért kellettem volna pont én neki, ráadásul ilyen hirtelen?

Jaebum
hol vagy?

Oh, basszus!

...
öhm... haha?
szeressetek❤️😶