A kosaras srác || 2jae

47．

Hamarabb eltelt az a három nap, mint hittem. Elérkeztünk az év legfontosabb meccséhez, amire egész évben gyakoroltak a fiúk. Ahogy addig bármelyik évben, a két legerősebb csapat játszott egymás ellen a legutóbbi nyertes iskolájában.

Alapjáraton hangzavar volt, de egy pillanatra mintha minden elhalkult volna, mikor Jaebum a palánkhoz ért és felugrott, kezében a labdával. Vállai megfeszültek, az izmai mintha csak játszadozni akartak volna mindenkivel, akinek oda tévedt a tekintete. Még mindig meg tudott lepni mennyire attraktív volt minden egyes mozdulata. Mintha lelassult volna az idő, hallottam az elhalkuló lélegzetvételeket, majd szinte egyből a saját hangomat vegyülve a tömeggel, mikor hibátlanul bedobta. Az utolsó perceket játszották, az állás döntetlen volt.

A bíró sípolt; csere a mi csapatunkban.

Hyeji felpörögve pattant fel székéről és egy hatalmas levegővétel után pasija nevét kezdte kiabálni, ahogy az leváltotta csapattársát. Ilhoon vigyorogva kocogott fel a pályára, s úgy tűnt, mintha hallotta volna barátnőjét, hiába volt ez képtelenség.

...

- Nyertünk! Nyertünk! Nyertünk! - énekelte Hyeji, a kilátó aljáról szökdécselve, egészen addig, amíg Ilhoon nyakába nem ugrott, aki bár meglepődött, de elkapta a lányt.

- Büszke vagy rám? - lépett elém Jaebum, s átkarolta a derekam. Közrefogtam arcát, hogy adjak orrára egy puszit. Mellettünk pár lány fura hangokat kezdett hallatni, de nem is tudtam figyelni rájuk.

- Az vagyok? - kérdeztem vissza gondolkodást színlelve, mire homlokát az enyémnek döntve vigyorodott el.

- Az vagy.

- Talán.

- Megharaplak. - fenyegetőzött komoly arccal, amin muszáj voltam végigsimítani, ő pedig hajolt tenyerem után, hogy bele dönthesse arcát.

- Ha te mondod, én elhiszem neked. Olyan kis agresszív vagy kicsim, hogy kezdek félni. - szóltam neki vissza. Eltátotta ajkait.

- Oltogatsz? - azzal megcsókolt. Olyan finoman, óvatosan, mintha az lett volna az első alkalom. Aztán mikor elhúzódott, fogai közé vette alsó ajkam. Oké, talán túl sokat nőtt az önbizalmam pár nap alatt, hiszen sosem lettem volna képes ilyenre emberek előtt. Főleg, ha mindennap láttam volna azokat az embereket.

A csapat túl hirtelen jelent meg mellettünk, elrontva a kifejezetten romantikus pillanatunkat.

- Youngjaeee. - rohant le Q, miután távolabb léptem Jaebumtól és vihorászva megölelgetett.

- Ügyes voltál. - veregettem meg a hátát mosolyogva. Nem volt ölelgetős típus, tényleg nagyon magával ragadta a győzelem okozta boldogság.

- Bezzeg neki mondja. - suttogta Jae Yooknak, aki csak megcsapkodta vállát.

- Neked amúgy is nagy az egód. Nem szorulsz rá. - kotyogott közbe Q, csak annyira hallva a mondatot mint én. Jaebum rám nézett, mire sajnálkozóan megvoltam a vállam, ő pedig csak megrázta a fejét.

A fiúk elmentek átöltözni én pedig úgy döntöttem elmegyek a mosdóba. A folyosón ugyanúgy hangzavar volt, mindenki beszélgetett valamiről, de nem úgy tűntek, mint akik haza akartak menni. A többség az előre megszervezett győzelmi buliba tartott, hiszen Sungjae annyira biztos volt magukban, hogy már két hete szervezkedett.

A mosdó ajtaját belökve meg kellett lepődnöm, hiszen teljesen egyedül voltam. Nem nagyon hatott meg, sőt, örültem, hogy nem kellett sorban állnom. Ahogy végeztem, s elindultam kezet mosni, egy pillanatra lefagytam. Még év elején volt, mikor a meccsről kiszaladtam a pólóm miatt és a végén annyira összezavart Jaebum viselkedése, mikor meglátott. A pólója még mindig meg van.

- Elkalandoztunk? - szólalt meg mögöttem valaki, mire összerezzentem. Annyira elmerültem volna, hogy észre sem vettem, ahogy valaki bejött? Lassan néztem fel a tükörbe, hogy meglássam azt az embert, akit talán a legjobban utáltam addigi egész életem folyamán.

Mikor meg akartam szólalni, a fejemben elhangzottak Yoochun szavai, miszerint csak hagyjam ott. Aha. De amint megindultam az ajtó felé, ő már elé is lépett.

- Sangdo... - néztem rá kérlelően, azt gondolva ezzel talán elérek valami pozitívat, de ő csak elvigyorodva tett egy lépést felém. Vennem kellett egy nagy levegőt.

- Mondd csak, Youngjae. Biztosan egyetértesz velem valamiben. Tudod, hogy mellettem boldog lennél, csak félsz bevallani. Nem igaz?

Úgy nézett rám, mintha valami zsákmány lettem volna, amit neki kényszeresen le kellett vadásznia. Elhátráltam az egyik fülke ajtajáig, amit megkíséreltem kinyitni - egyetlen menekülési útvonalként, de a keze csapódása a vállam mellett megakadályozta.

- Engedj elmenni.

- Nyugi, előbb utóbb ez teljesülni fog. - kacsintott rám, végigsimítva az arcomon. Undorítónak éreztem, ahogy hozzám ért. Minden az volt, amit tett vagy megfordult a fejében. Ellöktem kezét, amilyen gyorsan csak tudtam.

- Sangdo. Kérlek. - közel álltam a síráshoz.

- Olyan jó hallani, ahogy kimondod a nevem. Gondolj bele milyen jó lenne akkor is, mikor ebben a mosdóban...

Felpofoztam. Hiába döntöttem el, hogy megpróbálok vele beszélni és nem sodrom magam nagyobb bajba, de ha egyszerűen lehetetlen eset volt.

Az arcán lévő piros folttal kapta vissza felém fejét, kifejezése egyszerre volt ijesztő és kétségbeejtő. Nem tudtam mit tegyek.
Keze ökölbe szorítva ütötte meg mellettem az ajtót, ami bizonyára felsértette bütykeit, a hangjából ítélve.

- Tehát kívánod a fájdalmat?

---
haha~
feleslegesen csinálom a drámát:")