A kosaras srác || 2jae

14．

A szerda abból a szempontból volt csodálatos, hogy öt óra után az egész zeneterem csak az enyém volt. A lényeg pedig a zongora. Az a fekete csoda, ami teljesen el tudott bűvölni, hiába nem tudtam rajta tökéletesen játszani mindent. De nem is akartam. Csak élveztem, ahogy ujjaim mozognak a billentyűkön, megszólaltatva a világ majdhogynem leggyönyörűbb hangjait.

Kihúztam a széket, s miután felnyitottam a zongora tetejét, leültem. Nem gondolkoztam, ilyenkor nem szoktam. Felesleges. Elkezdtem játszani valami még nekem is ismeretlen dallamot bemelegítés képp, aztán abból kialakult az una mattina, amit bármikor el tudtam zondorázni. Nem is figyeltem, nem gondolkodtam vagy aggódtam túl, csak ültem azon a széken, szerda délután fél hatkor, s azt csináltam amit szerettem.

Szemeim majdhogynem maguktól lecsukódva engedték, hogy lássam magam előtt a hangokat, melyek a legvarázslatosabb táncot járták, kiemelkedve a sötétségből. Aztán ennek végeszakadt, ujjaim megálltak a billentyűkön, szemeim pedig kinyíltak.

Éreztem, hogy valaki figyelt oldalról. Hagytam magamnak egy kis időt, hogy lenyugodjak, s csak utána forduljak az ajtó irányába, de valamiért mikor megláttam a félfának dőlő, karbatett kezű Jaebumot, a szívem zaklatott lett. Elmosolyodott, elindult felém. Alrébb húzódtam, hogy legyen helye leülni mellém, ő pedig egyik lábát átdobta a kettőnknek éppen elég zongorapadon.

- Mikor említetted, hogy nem vagy annyira jó, nem gondoltam, hogy ennyire nem vagy tisztában magaddal.

- Ezt hogy értsem?

- Youngjae. Ez gyönyörű volt. - közölte.

- Köszönöm. - mindenhova néztem, csak rá nem. Egy ideig csend volt, a zakatoló szívemen, a lélegzetvételeinken és a szomszéd szobából átszűrődő gitár hangján kívűl, ami valahogy még is jó volt. Kellemes volt, beleillett a hangulatba, s megmentett minket a kínos csendtől - legalábbis azt hittem, de később rájöttem; sosem volt kínos csend közöttünk.

- Hé. - halkan szólalt meg, megunva tekintetem ide-oda kapkodását, s keze is mozdult. Ujjaival óvatosan érintette meg állam és állkapcsom, s fejem az övé felé fordította. Mikor csodálkozva tágultak ki szemeim, elmosolyodva biccentette oldalra fejét. Ujja folyamatos mozgásával lágyan simogatta arcomat.

Nem tettem semmit. Csak tűrtem - najó, kifejezetten élveztem -, puha érintését bőrömön és tekintetét arcomon, mellyel tanulmányozta minden egyes kis négyzetcentiméterét. Szemei elbűvölve csillogtak, én pedig nem győztem magamba inni arcának nyugtató látványát.

Néztem. Csak néztem őt, ahogy nézett engem. Mert mellette nem lehetett elmenni anélkül, hogy be ne ismertük volna mennyire helyes - szép, tényleg szép - volt. Tényleg az volt. És ha ennyire álmodozó tekintettel nézhettem rá, akkor meg is kellett tennem. Nem éreztem túlzásnak, hiszen semmit nem csináltunk. Csak ültünk egymással szemben, s bár soha ne ért volna véget.

Ahogy megérintettem szeme fölötti kettő anyajegyét, lassan pislogva adta tudtomra mennyire örül, hogy észrevettem rajta valamit. Valamit, amit a haja eltakart, s én boldog voltam, hogy nem csak felkeltette a figyelmem, hanem hozzá is érhettem. Ujjamat lassan vezettem le arccsontján, egészen az állkapcsáig. Elvettem kezem, szempillái felemelkedtek. Ujjaim tarkójánál hajába túrtak, mire újra lehunyta szemeit.

Fogalmam sem volt mit és miért tettem. Csak meg akartam tenni és nem hezitáltam. Mellette nem tudtam hezitálni. Úgy éreztem, helyes ha hozzáérek, ha közel vagyunk egymáshoz. Észre sem vettem, csak szépen lassan elkezdtem élvezni a társaságát, anélkül, hogy bármelyikünk is megerőltette volna magát. Csak szerettem volna mellette lenni.

A gitár elcsendesedett a másik teremben, és tudtam, hogy a tulajdonosa vagy visszahozza vagy elkezd egy másik dalt. Azonban ahogy megindultak a léptek, s hallottam kinyílni egy ajtót, nem csak én őt, de Jaebum is elengedett engem. Éppen időben, mert a mi ajtónk is nyílt, és besétált Jacob, aki miután lerakta hangszerét és elköszönt; már el is tűnt.

Jaebummal egymásra néztünk és egyszerre nevettünk fel.

--
Nem ezt ígértem, TUDOM
De nem biztos, hogy jövőhéten lesz időm
Tehát inkább itt van most mint később...