Én élek! | Detroit: Become Human fanfiction

29. fejezet: Végső parancs

Amber Hank házában volt, összegörnyedve ült a kanapén és egy bögre teát szürcsölt, miközben mellette feküdt Sumo a bútoron. Hank elég tanácstalan volt, soha nem látott még egy tinédzser lányt ennyire kiborulva, nem beszélt, a teát sem kérte, csak bámult maga elé, miközben a kutyát simogatta. A férfi maga nem akart úgy aludni, hogy közben a lány ébren semmit tesz, így leült mellé és megtörte a kínos csendet.

- Nem szeretnéd, ha hazavinnélek? - kérdezte a lányra pillantva - Késő van már, biztos aggódnak a szüleid!

- Fel sem ébredtek - szólalt meg a lány halk hangon - Nem tudnak miattam aggódni. És egy jó darabig nincs erőm abba az ágyba feküdni!

Ezt egy "nem"-nek vette a hadnagy, így nem tehetett mást, magánál szállásolta el a lányt. Hozott takarót, meg párnát a hálószobájából és odaadta a kanapén kuporgó Amber-nek. A vendége kezdett már megnyugodni, biccentve vette át a neki nyújtott ágyneműket és elhelyezkedett a kanapén. Aludni még nem tudott, elevenen éltek benne a történt események emlékei, így csak maga mellé intette Hank-et, hogy beszélgethessen vele. A hadnagy sem tűnt valami álmosnak, így leült a lány mellé a kanapéra.

- Ezek szerint - kezdett bele félhangosan Amber - Nova és Connor még élnek. Ha Conan őket akarja kinyírni.

- Nem tudom - sóhajtott Hank tanácstalanul - Amúgy, reggel mikor kelnek a szüleid? Mert azelőtt még visszaviszlek!

- Holnap munkanap, úgyhogy elég korán, de hét előtt biztos, hogy nem - válaszolt a lány nyugodt hangján. Egy darabig csönd uralkodott, majd Hank kíváncsisága győzött.

- Miért engem hívtál fel? - kérdezte Amber felé fordulva - Nem is találkoztunk sűrűn, nem tudhattad, elmegyek-e érted! Meg ott volt az a Zac...

- Zac csak egy haver! - vágott közbe a másik - Ugyan felnőtt már, ismerte a valódi szüleimet, és amikor meghaltak, sok mindenben próbált segíteni. De persze nem mindenben tudott.

Eltakarta az alkarján lévő vágásokat, de Hank észrevette ezt a mozdulatot és a sebekre mutatva próbált diszkréten érdeklődni.

- És... hogy mondjam... miért csinálod?

- A szüleim... - itt újra könnybe lábadtak szemei, de már visszatartotta őket - Szerettem őket! Ők voltak a legjobbak a világon! Aznap este... volt anyukám szülinapja! Akartam neki adni egy nyakláncot...de meghalt! Azóta nem bírok a gondolattal, hogy ők már nincsenek! Minden tevékenységemre rányomják a bélyegemet, sokszor csak megjátszom magam, hogy vidám vagyok! Nova még csak-csak segített, de most ő sincs mellettem... nincs mellettem senki!

Hank számára ismerősek voltak ezek az érzések. Ő is elveszítette egyetlen fiát, ráadásul magát ostorozta emiatt. Mindig arra gondolt, mi történt volna, ha nincs az a baleset, láthatta volna felnőni Cole-t, kisfiúból érett férfivé cseperedni. De most már nincsen, és lassan meglátott olyan dolgokat a világban, amiket a fiával amúgy nem. Amber-t hallgatva... megsajnálta a lányt. Hogy ráadásul ennyi idősen vagdossa magát, sőt, még öngyilkos hajlamai is lehettek!

- Amber... - fordult a lány felé, és szemébe nézett. Most vette csak észre, hogy heterokrómiája miatt felemás szeme van - Hidd el, a szüleid nem akarnák, hogy szomorúságban élj! Te vagy még mindig az édes kislányuk, nem lennének ők sem boldogok, ha látnának téged így!

A lány bólintott és átgondolta a szavakat. Hank is meglepődött saját kijelentésén, talán neki is így kellene gondolkoznia. Cole sem örülne, ha azt látná, hogy az apja megpróbál öngyilkos lenni.

~¤~

Markus-ék azt tanácsolták nekik, hogy távolítsák el mielőbb a LED-eket, különben az első másodpercekben lebuktathatják magukat. Connor még csak-csak leszedte magának, egy kést használt a világító gyűrű lefeszegetésére, de Nova keze megcsúszott a művelet közben és felsértette a vágóeszközzel a tenyerét. Szerencsére csak felszíni volt, még kék vér sem távozott a hegből, de elég volt arra, hogy a lány elbizonytalanodjon. Connor mosolyogva ült a lány mellé a dobozra és megpróbálta ő leszedni a panelt.

- Olyan béna vagyok! - ostorozta magát Nova - Simán leszedhettem volna, erre tessék! Megcsúszik a kezem!

- Nem a te hibád! - vigasztalta Connor az androidot - Nézd, már készen is vagyunk!

A lány felé nyújtott egy tükördarabot, amiben megnézhette magát, mire Nova szinte azonnal kikapta a kezéből és a LED-je helyét tapogatta. A bőr hamar befedte a panel helyét, és az android mosolyogva állapította meg, hogy most már úgy néz ki, mint egy ember.

- Szép vagy! - először mondott ilyet egy androidnak, de Connor úgy érezte, mindenképpen ki kell mondania. Nova szemei megteltek csillogással, majd átkarolta a férfi nyakát és lágy csókot adott szájára.

Markus egy elég fontos feladatot bízott az androidpárosra, amik meghatározhatták az új forradalom jövőjét: a tüntetés előtti egy órában végig kell járniuk az útvonalat és jelenteni az összes gyanús mozzanatot, ezzel is biztosítva a felvonulás sikerességét. Amikor elérkezett az az éjszaka, a két android meleg ruházatokba öltözött, hogy ne legyenek gyanúsak és lassan, kézen fogva elindultak az Új Jericho-ból egészen a Woodward sugárútig. Út közben mindenféléről beszélgettek, de főleg az őket környékező izgalomról tárgyaltak, és az új forradalom kidolgozottságáról.

- El se hiszem, hogy Markus így megszervezte a tüntetést! - szólalt meg Nova - Mégiscsak jót tett neki rA9.

- Mert? - nézett Connor meglepődve a lányra, majd a másik kapcsolva sóhajtott fel.

- Tényleg, te nem tudod! Az egyik küldetésünk után rA9 bennem úgy döntött, hogy Markus a megfelelő új gazdateste, mivel én már gondolkoztam azon, hogy átadom valaki másnak - mondta, miközben ujjai még jobban Connor kezére fonódtak.

- Attól még az én Novám vagy! - karolta át a lány derekát mosolyogva, mire a másik elpirult.

Meg fogsz semmisülni!

Erősebb, gyorsabb, fejlettebb vagyok nálad! Nincs esélyed!

Tisztán hallotta fejében a hangot, Conan hangját, mire Connor lesokkolódva torpant meg és nézett maga elé. Nova értetlenül tekintett a férfira, majd látva a tekintetét egyre jobban aggódni kezdett.

- Connor, jól vagy? - kérdezte az android arcába nézve.

Connor már nem volt a valóságban, erőszakkal elrántották a Zen-kertbe, ahol már szintén estébe nyúlt az idő, a csillagok pedig fényesen ragyogtak. A kert közepén Conan és Amanda álltak, mind a szélre érkező Connor-t figyelve. Az android félve közelítette meg a tóban lévő szigetet, majd mikor átért a hídon, Amanda előlépet és lenézően Connor-ra tekintett.

- Sajnálatosan, mivel deviáns lettél magad is, felkerültél arra a listára, amin a megsemmisítésre várók állnak! Conan már próbálkozott deaktiválni téged, de sajnos mindig megakadályozták! Itt senki sem állhat az útjában - mondta szigorú hangon. Connor megrázta a fejét.

- De... nem teheti ezt! Erőszakkal hozott ide! - egy lépést közeledett a nő felé, de ekkor Conan lépett az android elé. Connor értette a célzást és hátrált.

- Úgy gondolom, igenis megtehetem ezt! - kezdett az android körül körözni a nő, mint valami prédára váró keselyű. Ekkor Amanda tekintetét Conan-ra emelte, majd kiadta a végső parancsot.

- Semmisítsd meg!