Én élek! | Detroit: Become Human fanfiction

10. fejezet: Minden út Jericho-ba vezet

Döntése egy fekete pulóver, egy barna kabát, egy sötét farmernadrág és egy sapka mellé esett. Így elég emberinek nézett ki Connor, de ahogy kilépett a szobából a nappaliban várakozó Hank-hez, a férfi szánakozóan felhorkant.

- Úgy nézel ki, mint egy hajléktalan - rázta a fejét mosolyogva.

- Pedig ezek az Ön ruhái - biccentett Connor, mire Hank lefagyott.

- Szép volt - emelte fel ujját félig idegesen, félig elismerően. Ilyen oltást még soha senkitől sem kapott.

Connor visszament a fürdőbe, hogy utolsó pillantást vegyen saját magán. A LED-je el volt takarva, külseje amolyan "ne b@szakodj velem" kisugárzásúvá vált, szóval tökéletes az utcára. Gyorsan ellenőrizte fegyverét, majd kisietett a nappaliba.

- Máris indulsz? - nézett csodálkozóan Hank az androidra.

- Igen, és őszintén sajnálom - mondta bocsánatkérő hangon - Ne féljen, nem utoljára hallott felőlem! Ha sikeresen megtaláltam Nova-t újra meglátogatom Önt.

- Jaj hagyd már a formaságot! - intett Hank - Tegezz! Idegesít, hogy önözöl! Megmentettem ugyan a segged... de tegezz csak!

- Köszönöm, Hank! - bólintott Connor - És ne feledjed! Hogy megúszd, mondd azt, hogy beültél az autóba, hogy kiszedj onnan, de fegyvertelenül voltál és a fegyveremmel elraboltam a járművedet, ezután túszul ejtettelek. Végül kitettelek a házadnál. Biztos, hogy sikeres lesz!

- Köszönöm, Connor! - biccentett Hank - Ha ezt nem mondod, biztos bevallanám. Ilyen alibit csak te találhattál ki!

Az android félmosolyra húzta száját és kilépett az ajtón. Még a küszöbön gyorsan elbúcsúzott a férfitól.

- Viszlát, Hank! Hamarosan találkozunk!

- Remélem, Connor!

Az ajtót becsukta maga után és elindult a sötét utcában. Tudta, hol van Jericho, de mégis izgatott volt a gondolattól, hogy újra találkozhat Nova-val. Gyorsabban szedte lábait és kezét zsebre dugva próbált minél természetesebbnek hatni.

~¤~

Ugyanolyan napnak indult, mint a többi, üldögélés a sötétségben és reménykedni valami csodában. Nova szokásához híven a földön ült, hátát egy oszlopnak támasztva és behunyt szemmel gondolkozott. Léptekre lett figyelmes, és ahogyan kinyitva szemét felnézett, Simon-t látta.

- Min gondolkozol? - kérdezte a férfi, miközben leült mellé. Sokszor szokta ezt megkérdezni és érdeklődve hallgatta Nova-t.

- Azon gondolkozok, miért nem fogadnak el minket az emberek? Ugyanúgy nézünk ki, mint ők, úgy beszélünk, és mégis, ha nem engedelmeskedünk nekik, közveszélyes bűnözőkké válunk - magyarázott csalódottan.

- Szerintem azért, mert félnek tőlünk. Tudják, hogy fejlettebbek vagyunk náluk, így próbálnak vagy irányítani, vagy kiirtani - felelt Simon.

Nova bólintott, majd hallgattak egy darabig. A csendet Simon törte meg.

- Honnan jöttél? Kíváncsi lennék a te történetedre! - fordult a lány felé.

- Nem hinném, hogy hallani szeretnéd... - húzta el a száját Nova - Túl...

- Durva? - vágott a szavába Simon - Hidd el, sokféle történetet hallottam már!

- Rendben! - bólintott Nova és belekezdett - Egy prototípus vagyok, egyedi, még modellem sincsen. Megpróbálták létrehozni a legfejlettebb AI-val rendelkező androidot a világon, így megteremtettek engem. A kód még a tesztek alatt került belém, az rA9. Azt hitték, csoda történt velem, okosabb és leleményesebb lettem, pedig végig rA9 segített nekem. Azután észrevették, hogy egyre nagyobb öntudatom lett, próbálták ezt kontrollálni, de nem sikerült. Végül leblokkolták az egész AI-met, és a CyberLife irányított. Hogy ne legyek veszélyes helyen, odaajándékoztak egy férfinak, aki a CyberLife-nál dolgozott. Én vigyáztam a lányára, Amber-re.

- Igen, múltkor megemlítetted a nevét. Tényleg barátok vagytok? - kérdezte Simon kíváncsian.

- Amber a barátom, ez igaz. De nem volt könnyű eset. Egy éve haltak meg a szülei, együtt sétáltak hárman egy utcában és a két szülőt megkéselte két drogos. Amber még időben elmenekült és hívta a rendőrséget. Azóta súlyos depresszióban szenvedett, amit csak fokozott az, hogy a nevelőszülei kicsit sem törődtek vele. Ehelyett én segítettem rajta, beszélgettem vele és mellettem fesztelen lehetett. De az alkarvagdosást sose hagyta abba.

- Ez az, amit nem értek - szólalt meg Simon - Miért vagdossák magukat az emberek?

- Tudod... - hajtotta le a fejét szomorúan Nova - A lelki fájdalmak kínzóak, rosszabbak, mint a fizikai. Ezekkel a vágásokkal nyomják el a belső gondjaikat, egyfajta megkönnyebbülés nekik. És még megvan az a gondolkodási módja, miszerint csak maguknak akarnak ártani, de másoknak nem.

Simon bólintott, így a lány folytatta.

- A lány hatására szépen lassan felülírtam a CyberLife programját és ellenkezni kezdtem dolgoknak. Nem akartam többé engedelmeskedni a gazdámnak, Thomasnak. Állandóan olyan feladatokat adott, miszerint vigyem ki Amber-t a szabadba, miközben a lány sírva könyörgött, hogy nem akar. Így ellenkeztem, ő meg megvert érte. Egy nap fogtam a pisztolyt és elszöktem két napra. Miután visszatértem tudtam, hogy lesz ott egy másik android. Szóval lelőttem azt. Aztán beszéltem Thomas-szal, de jött a felesége és puskát fogott rám. Megrémültem és lelőttem őt. Majd láttam a férfi dühös tekintetét, ahogy nyúl a puskáért, szóval őt is lelőttem. Ezután elbújtam az emeleti mosdóba.

- És azután mi történt? Azt említetted, hogy megszöktél a rendőrségről! De pontosan hogy?

- Volt egy nyomozó android, egy deviáns vadász, Connor. Elsőre megutáltam, de azután rájöttem, őt is irányíthatják. Rácsatlakoztam és letiltottam egy kis időre az ellenőrző programját, Amanda-t. Ezután beszélt velem és megmutattam neki rA9-et. Akkor szöktetett meg és feláldozta magát értem, mikor üldözőbe vettek. Valószínűleg mostanra már megsemmisítették.

Nova összehúzta magát, térdeit behúzta és ráfektette homlokát. Csukott szemmel gyászolta Connor-t, akit megkedvelt és megismert, amikor rácsatlakozott. És az életét áldozta őérte. Egy kart érzett a vállán, de nem nézett fel, így is tudta, hogy Simon karolta át.

- Sajnálom! - suttogta úgy, hogy csak ő hallja.

Ekkor zajokra lett figyelmes, léptekre a fejük fölött. Az androidok megrémültek és a sötét árnyékokba húzódtak, onnan figyeltek. Nova felnézett a plafonra, ahol valószínűleg egy folyosó lehetett, hiszen a léptek pont fölöttük hangosodtak fel. Hirtelen csörömpölést hallott és ő is elfutott egy sarokba, majd megpillantott egy zuhanó alakot, aki hangos csattanással ért földet. Megadta magát a plafon.

Az alak felnézett és megpillantotta a sok-sok fénypontot a sötétben világítani. Ijesztő hatást keltett, mintha vadállatok pécéznék ki őt maguknak. A félhomályban viszont emberi arcok és alakok tűntek fel, androidok, akik kíváncsian vették körbe az idegent. Közülük is négy lépett elő, két férfi és két nő.

- A nevem Markus! - szólalt meg az idegen - Egy közületek!

Josh lépett előre és üdvözölte az androidot.

- Üdvözlünk Jerichoban, ahol az androidok szabadok lehetnek. A nevem Josh.