Én élek! | Detroit: Become Human fanfiction

39. fejezet: "Csak az én hibám..."

- Mennem kell! - pattant fel az asztaltól Connor és villámsebességgel összeszedte cuccait.

- Várj, most mi... - állt fel Markus is az asztaltól és értetlenül fürkészte Connor-t, de az belé fojtotta a szót.

- Csak mennem kell! - rivallt a másik androidra és táskáját felkapva kiviharzott a kávéházból. Markus meg ott állt, kérdésekkel tele, illetve azzal a kellemetlen tudattal, hogy Connor-nak is fizethet.

A férfi kirontva az utcára kapta el az első taxit, és bepattanva az önvezető járműbe már mondta is a címet, de az autó nem haladt valami gyorsan, hanem a biztonságos értéken belül.

- Francba - sziszegte Connor és türelmetlenül dobolt a bőrülésen. Szidta magát minden módon, a szavait, a tetteit, hogy meg sem érdemli azt, hogy éljen. Úgy haragudott magára, mint még soha, életében először akart újra érzelemmentes lenni, hogy többször ne gyötörje bűntudat.

A taxi végül megérkezett Hank háza elé, az ablakokon narancsos fénnyel csillant meg a lemenő nap fénye, de Connor nem állt le bámészkodni. Kiszállva az autóból az ajtóhoz rohant, majd eszméletlenül dörömbölni kezdett.

- HANK, NYISSA KI AZ AJTÓT! - üvöltötte, miközben szüntelenül verte a faajtót.

- JÓ' VAN MÁR, MI A F@SZ VAN VELED? - szitkozódott kicsit sem lelkesen a hadnagy, ahogyan dühösen ajtót nyitott, majd meglátva az androidot morgott - Mi a szarért dörömbölsz így?

De Connor nem engedte Hank-et tovább beszélni, befurakodott mellette a házba, majd maga után rekeszre zárta az ajtót. A hadnagy csak értetlenül figyelte az ideges androidot.

- Connor, az Isten szerelmére válaszolj! - förmedt a férfira, mire az meg sem állva kezdett bele.

- Be kell reteszelni az ablakokat, be kell zárni az ajtót és el kell rejtőznöd egy jól védett szobában - azzal megfogta az ablakot, bezárta majd leengedte a redőnyt, és sóhajtott egy nagyot - Az én hibám, bocsásson meg!

- Mi a te hibád? - horkant fel Hank, majd Connor-hoz sétált és a szemébe nézett - Mondd el, mi folyik itt!

- Amikor azt mondtam, nincs lent semmi... - kezdett bele keserűen, mire Hank bólintott - Hazudtam. Az érdekedben, különben megöltek volna. De kicsúszott a számon, csak annyit mondtam Markus-nak, a dokkoknál vannak. És most jönnek, hogy megöljenek téged!

Hank szemei kerekre nyíltak, arcán vegyes érzelmek tükröződtek. Connor először azt hitte, haragudni fog rá a férfi, kiküldi a francba, de nem így történt. Egy helyben állt és méregette az ablakokat bereteszelő androidot, aki a stressztől remegő kézzel dolgozott.

- Hank, kérem, menjen egy biztonságos helyre! - kérlelte Connor a férfit, de az nem mozdult.

A hadnagy még mindig nem válaszolt, lehajtotta fejét és elgondolkozott. Connor kétségbeesetten rohant Hank-hez és vállánál fogva rázta meg.

- Kérem, könyörgöm Hank, menjen, bújjon el, különben meghal! - a sírás határán volt, nem akarta elveszteni Hank-et, és főleg nem a saját hibájából. Ám hirtelen egy éles szó hangzott fel az egyik ablak mellől, gúnyos, egyben vérfagyasztó.

- Én szóltam, Connor! - kiáltott Pavel - Hát nem megmondtam, hogy ez történik? És te mégis ostoba módon belesétáltál! Szánalmas!

- Hank!- szólt utoljára Connor a hadnagyra, mire az megindult a pisztolyáért futólépésben és felhúzva a fegyvert tért vissza.

Az ajtó mögül motoszkálás hallatszódott, majd lassú, egyenletes pittyogás. Connor hamar felismerte a hangot, egy időben Hank-kel, és kétségbeesetten bújtak a kanapé mögé. A szerkezet felrobbant, faszilánkokat röpítve a szélrózsa minden irányába. Sumo agresszívan ugatni kezdett, de két pillanat múlva el is hallgatott.

- Nincs ok a rejtőzködésre! - hallatszódott Pavel hangja, pont úgy, mint egy pszichopatának.

- Bújj el! - sziszegte Connor Hank-nek, de az nem tágított.

- Nem hagyom, hogy miattam feláldozd az életed! - morogta a férfi, de az android megrázta a fejét.

- Nem érted? Ez az én hibám! Mi értelme lenne tovább élnem, ha közben legszívesebben meghalnék? - hangja elkeseredett és remegő volt, Hank nem látta még ilyennek ezelőtt társát.

Léptek zaja zavarta meg a beszélgetést, mire mindketten elnémultak. Az egyenletes kopogások egyre közelebb jöttek, fenyegetően, mintha csak az előjelei lennének a vadász érkezésének, aki készül prédáját leteríteni. Először halk, kuncogásféle hang töltötte be a nappalit, majd egyre hangosodott, hisztérikus nevetéssé válva. Connor kitekintett a kanapé mögül, látva, hogy Pavel fejét fogva nevet, kezében pisztoly, arcán őrült vigyor.

- Annyira imádok embereket ölni, kínozni, halálukat szemlélni - abbahagyta a nevetést, helyette valami remegő, magas tónus maradt - Minden ilyen alkalom egy nyereség! Nyereség az androidoknak!

Hank csak feszülten hallgatott, kezében a pisztollyal készült fel bármilyen lehetőségre, miközben megfagyott vérrel hallgatta Pavel beszédét. Kirázta a hideg az android szavai hallatán, még emberben sem látott ennyi könyörtelenséget, mit benne.

- Szánalmas lények! - hangja mélyebb lett és dühösebb - Csak nyűg e csodálatos hely, a Föld hátán, a legfejlettebb élőlény e földön, mégis kiírtja saját otthonát. Csak pusztulás vár rájuk! Nem érnek ők semmit, ugyanolyanok, mint a paraziták, elpusztítandóak!

Közelebb lépett, szinte már közvetlenül a kanapé mögül hallották lépteit, és ahogyan felhúzza fegyverét. Connor nem bírta tovább, kirontott a bútor mögül és rávetette magát Pavel-re, aki meg sem lepődve várta a nyomozó támadását. Csakhogy nem számolt azzal, hogy Connor fejlettebb nála, az RK800-as könnyűszerrel megtántorította, de ekkor a sebhelyes rászegezte a pisztolyt és kikelve önmagából ordított.

- ELLENKEZEL KÉNYTELEN LESZEK TÉGED IS KINYÍRNI! - rivallt rá - Miért véded ezt az embert? Nézz rá! Egy szerencsétlenség, azt sem érdemli meg, hogy éljen!

- Ezt azonnal fejezd be, és takarodj! - mérhetetlen düh töltötte el, ahogyan szájára vette Pavel a hadnagyot, de az AX700-as csak felröhögött.

- Ugyan már! - ekkor a fegyvert Hank-re szegezte, aki időközben feltápászkodott a kanapé mögül és saját revolverét az androidra szegezte - Miben jobb ez az ember, mint egy android? Miben jobb, mint bármelyik másik élőlény e földön? Haszontalan, gusztustalan torzszülött, egy evolúciós hiba, egy parazita, egy féreg!

Hank a szavak hallatán kezdte rosszul érezni magát, mert tudta, Pavel minden szava igaz. A fegyvert lassan leeresztette, de aztán észbe kapott és meghúzta a ravaszt. A sebhelyes még időben elhajolt a fejét célzó golyótól és hasba lőtte Connor-t.

- Ha így kell ezt játszani... - morogta magában Pavel, miközben az RK800-as a földre esett és vonaglani kezdett.

- CONNOR! - ordított Hank és társáért futott volna, ha az AX700-as nem szegezi rá fegyverét.

- Ne mozdulj! - utasította megvetéssel a hangjában - A földre!

- Hank, ne! - nyöszörgött Connor, ahogyan látta, hogy a hadnagy lassan térdre ereszkedik, a fegyvert eldobva magától.

Nem akarta, hogy ez történjen. Még fél perce maradt, mielőtt leáll, de nem akart tehetetlenül feküdni, végignézni társának a halálát. Hank lassan lefeküdt a földre, Pavel arcán pedig mosoly terült el. Még párat tudott pislogni, mire az ideje teljesen lejárt, és semmivé foszlott tudata.

00:04...Pavel megközelíti Hanket.

00:03...Lassan letérdel hozzá, a pisztolyt homlokának tartja.

00:02... "Búcsúzz el!" - suttogta Pavel a férfinak

00:01...

/<#%#&