Én élek! | Detroit: Become Human fanfiction

18. fejezet: Bármi lehetséges

Connor odalépve az első útjába eső androidhoz lassan megérintette kezeit, végül egész alkarját megfogva rácsatlakozott, hogy felébressze a tudatlanságból. Mert kellett minden androidnak egy löket, egy segítség, hogy rájöjjenek saját öntudatukra, létezésükre, és néha ehhez elég volt gondolatokat megosztania egy deviánssal. Vagy elérhették ugyanezt, csak egy trauma árán, egy kegyetlen élményen keresztül. Nova-nak nem volt egyszerű. Hiszen ő ezt a kínzások és verések útján tapasztalta, ő egyedül vergődött keresztül az úton, egészen addig, míg Connor-ral találkozott.

Mert az megváltoztatott mindent.

- Ébredj! - mondta határozottan az androidnak, mire az, mintha álomból kelne, körbenézett maga körül és saját magán. Mint egy újszülött, úgy tapasztalta milyen öntudatra ébredni, szinte itta magába az eddig a saját programja által kiszűrt információkat.

Így folytatódott az összes üzletbeli androiddal, mind kicsit elveszve, de határozottan lelépett az emelvényekről és körbeállták a két jövevényt. Connor félrepillantott Nova-ra és úgy ítélte meg, jobban jár, ha a lány mond beszédet. Neki több deviáns-béli tapasztalata van, mint neki. Mikor tekintetük találkozott, Connor úriember módjára intett Nova-nak előre, mire a másik csak magabiztosan bólintott és fellépett egy magaslatra.

- Nevem Nova - kezdett bele - Ugyan nem ismertek még engem, de olyan vagyok, mint ti. Az emberek úgy kezeltek engem, mint egy tárgyat, gondtalanul kínoztak és vertek, ugráltattak, mint valami rabszolgát, és eközben nem éreztek megbánást. Egy darabig tűrtem, végül is, mit tehetek én? Egyedül voltam, a világ ellenem, és készültek elnyomni.

Ekkor Connor-ra nézett és erőteljesebben folytatta.

- De rájöttem, ha nem próbálkozok, ha nem teszek valamit, semmi sem változik. Lehet, hogy kívül műanyag vagyok, belül csövek és áramkörök, de valójában igenis élek, mert tudok szeretni, félni, hinni, és legfőképpen: van öntudatom. Tudom, mi vagyok: élő, érző lény, és szabad akarok lenni.

Körbenézett a tömegen, akik mind várták a folytatást, végül felemelte öklét és teljes erőből felordított.

- MI ÉLÜNK! ÉS SZABADSÁGOT AKARUNK!

Az androidok éljenezni kezdtek, felbuzdultak a bátorító szavak hallatán. Nova megilletődve nézett körbe, majd tekintete a büszkén mosolygó Connor-ra tévedt. Egy huppanással a földön landolt, majd a férfi oldalán a tömeg elejére sietett.

- Kövessetek! - kiáltotta, majd megindult ahhoz az aluljáróhoz, ahonnan ide érkeztek.

Futólépésben siettek a bejárathoz, de valahonnan lövések zaja dördült el és pár android megsemmisülve hullott a földre kék-vérben úszva. Nem kellett sok, hogy általános riadalom törjön ki, az összes android szétszéledt és ki arra futott, amerre látott. Connor és Nova is a falhoz lapultak és keresték a lövések forrását, de nem találták.

- Connor! - nézett rémülten Nova a férfira - Mi történik?

- Nem tudom - felelte az android, miközben kilesett a sarokról. Rendőrök voltak, járőrözők, vagy kihívták őket, mindegy, de tüzet nyitottak rájuk.

- Mit...mit teszünk? - kérdezte a lány pánikba esve - Pedig olyan jól ment! Miért most?

- A gyorsaság és a szerencse lesz most a védelmünk, sajnos más lehetőségünk nincs - azzal megragadta a lány karját és elkezdte vezetni az aluljáró felé.

- GYORSAN! ERRE! - kiáltotta az összes többi android felé, akik legyőzve félelmüket Connor után indultak. Még páran elestek a lövöldözésben, de a veszteség nem volt túl nagy, talán négy-öt. Életekben viszont ez sok volt, már csak egy is.