Én élek! | Detroit: Become Human fanfiction

40. fejezet: Skarlátvörös folt

Elméje lassan újraindult, mint valami program, betöltötte az információkat memóriájából és programozásából. Először még nem is érzékelte a külvilágot, a semmiben lebegve olvasta le az adatokat, illetve az emlékképeket memóriájából forgalomba állításától a kikapcsolásáig. Eközben az érzékszervei is elindultak, először fülei kezdték az ingereket befogadni, az apró légmozgásokat, motoszkálásokat környezetéből. Ezután jött szeme, a két, egymással kifinomultan dolgozó kamera, melyet egy szemhéj védett, csakúgy, mint az emberekben. Lassan felnyitotta ezeket a fedeleket, a képek pedig behatoltak a lencse belsejébe, továbbítva az előtte elterülő látványt. Feldolgozó egysége még nem funkcionált teljes kihasználtsággal, a legtöbb információt kiszűrte, fókuszlencséi nem reagáltak, pupillája kitágult. A háttérben zajló adatolvasás befejeződött, és mint valami áramütés érte az androidot a sok információ, amitől érzékszervei szupergyorsan aktiválódtak és teljes kihasználtsággal álltak működésbe. Szemét végigfuttatta a helyiségen, ahol volt, egy szűk, sötét kamrán, ahol csak egy árva villanykörte adta a homályos fényt. Végtagjait próbálta meg mozgatni, de egy akadály nem engedte, aminek az android a legkevésbé sem örült.

Connor megpróbálta kiszabadítani magát, de aztán rájött, a láncok, amelyek karjait tartják rabul, nem fognak elengedni egyhamar. Így maradt a várakozás, gondolataiba merülve elevenítette fel utolsó emlékeit: feküdt a földön, hasba lőtték, és a leállás előtt látta, ahogyan Pavel pisztolyt tart Hank fejéhez.

"Hank..."

- HANK! - ordított fájdalmasan, realizálva az eseményeket.

- C...Connor...? - hallott egy dadogást, de nem a férfihoz tartozott, hanem az android számára másik legfontosabb személyhez. Hangja erőtlennek hallatszott, remegett és a sírás határán volt.

- Nova? - képedt el a férfi, ahogy a hang forrása felé fordította fejét, látva a szintén leláncozott lányt a szemben lévő falon - Mit keresel itt?

- Nem... tudom... - nyögte a lány, vérző sebei arról árulkodtak, erőszakkal hurcolták ide - Csak jöttek... betörték az ablakokat, sokan voltak! Próbáltam menekülni, de azt mondták... ha nem engedelmeskedem... sorsodra jutok...megölnek engem is!

- Hé-hé! - próbálta az eközben bepánikoló Nova-t lenyugtatni - Élek, szóval nincs miért aggódnod! Kiviszlek innen, bármi áron!

Ekkor Connor-tól balra kinyílt egy ajtó, nyikorgó, fenyegető hangon, és némán sétált be Pavel, arca semleges volt. Fel sem figyelt arra, hogy Connor magához tért, letérdelt a lány elé.

- Szia! - köszönt ekkor mézes-mázos hangon, majd végigsimította finom arcát Nova-nak - Bárcsak elereszthetnélek! Nagyon rossz lehet így neked, igaz? Hmm?

Egyre közelebb férkőzött a tehetetlen androidhoz, ajka majdnem érintette másik ajkát, ám hirtelen Connor felkiáltott dühvel telt hangjával.

- Őt hagyd békén! - rivallt rá Pavel-ra, mire az szinte meglepődve fordult hátra, felállva a másik rabtól.

- Hát te? Máris befejezték a munkát? Milyen jó! - csapta össze a tenyerét lelkesen, majd gonosz mosolyt öltött arcára - Csak nem féltékeny vagy? Édes kis Novácskádat félted? Nem kell...

Újra a lányhoz hajolt, megfogta állát és végigsimította puha bőrét.

- Őt nem kell féltened, jó kezekben van! - azzal lassan, szenvedélyes csókkal illette az undorodó Nova-t, aki minden erejével próbált elhúzódni az erőszakos ajkak ellen. Connor dühösen kezdte rángatni láncait, most először tapasztalta a féltékenységet, és nos... legszívesebben kinyírta volna Pavel-t.