Én élek! | Detroit: Become Human fanfiction

42. fejezet: Újra visszatért

Nem helyes...

Nem helyes!

Ne tedd! Nem, nem, nem nem nem nem...

NEM NEM NEM

NEM NEM

NEM

Hank a legjobb barátom. A társam! Mit ér a világ emberek nélkül? A világ sohasem lesz tökéletes!

Pavel hazudik

És҉ a҉k҉k҉o҉r҉ m҉ég҉i҉s҉ k҉i҉ m҉o҉n҉d҉ i҉g҉a҉z҉a҉t҉?T҉a҉l҉án҉...

T҉E҉E҉E҉E҉E҉E҉E҉E҉E҉?

Önmagával viaskodott. És leeresztette a fegyvert. Nem érte meg, nem éri meg! Pavel lehet, csalódott lesz, de inkább él egy tökéletlen társadalommal telt világban, mint egy diktatórikus rendszerben, ahol mindenhol béke van és tökéletesség.

Inkább megtart egy barátot, mint hogy feláldozza.

- Nem! - szólalt meg magabiztosan Connor, visszaadva a fegyvert Pavel-nak - Ha lett volna valaha egy emberi barátod is, tudnád, miért nem. De te csak megveted őket, pont ugyanúgy, mint ahogyan az emberek tették velünk!

- FOOGD BEE! - kelt ki önmagából Pavel és beleürítette az egész tárat Connor testébe. Az android tehetetlenül esett össze, testéből szivárgott a thirium és alig percei lehettek hátra a teljes leállás előtt.

- Connor! - kiáltott kétségbeesetten Nova és zokogni kezdett.

- Megkínozlak, a fejedbe mászok, ha kell, szemed láttára kínzom meg Hank-et, ölök meg egy tucat embert, hogy végre megértsd! - sziszegte a sebhelyes és még egy jó nagyot belerúgott Connor testébe - Egyenként tépem le a testrészeidet, kezdve most a karoddal!

Egy elegáns mozdulattal lepattintotta vállból Connor karját, nem hagyva mást hátra, csak csatlakozókat és műanyagot. Hank hátán felállt a szőr, meghűlve tekintette végig társának kínzását, aki a földön kúszva próbált menekülni.

- Ebből elég! - szólt egy mély hang a tömegből, majd előlépett egy android - Pavel, hagyd csak rám, nem érsz vele semmit, ha meghal!

- Igaz-igaz! - pihegte a sebhelyes és megnyugodva állt fel a földről - Gondoskodj mindhármukról! Holnap folytatjuk!

A tömeg oszolni kezdett és az idegen android felkapta a fűből a már eszméletét vesztett androidot, míg két másik rakodómunkás android Hank-et és Nova-t vezették utána. Azaz csak a hadnagyot, a lányt még mindig húzni kellett.

~¤~

Lassan felnyitotta szemeit, egy asztalon találva saját magát. Szemeivel körbenézett, mire egy ismerős, sőt, hozzá hasonló arc nézett vissza rá, kezében egy tabletet tartva. Conan nézett vissza rá, szemöldökét összehúzva mélyült el feladatában. Amint észrevette, hogy Connor magához tért,rögtön letette az eszközt.

- Ezek szerint működött - mondta szokásos hideg hangján, de már kevésbé barátságtalanul, mint régebben - Örülök, hogy nem haltál meg!

- Mit...keresel itt? - nyögött fel és kezével felkönyökölt...volna, ha lettek volna karjai. Meg úgy lábai. Magyarul deréktól lefelé minden hiányzott, plusz még a kezei.

- Tudom, hogy az egyezségünk szerint meg kellene most ölnöm magam, de kérlek... - Conan arckifejezése megváltozott, szemei bánatot tükröztek - Amanda nem akart leállni. Újabbat gyártottak belőlem... aztán ő maga eltűnt. Nem tudom, hogy örökre-e, de végre szabadnak érzem magam. És nem akarok meghalni!