Én élek! | Detroit: Become Human fanfiction

34. fejezet: Rémálom

Az android forradalom sikerrel zárult, több városban is megszüntették a megsemmisítő-táborok működtetését, és kiengedték az ott raboskodó androidokat. Az első napok voltak a legfurcsábbak, még nem létezett androidokat védő törvény, de már nem is gyűjtötték be őket, és nem volt szokatlan az utcákon sétáló android lakosok. Aztán megkezdődtek a tárgyalások, Markus hírhedtből átment híressé, fontos emberként kezelték és végre szép öltönyökben járhatott az ülésekre. Egy idő után megváltozott az emberek androidokról alkotott véleménye, kezdték megszokni, vagy éppen észre sem venni a jelenlétüket, sokan meg is örültek, ha találkoztak és beszélhettek egy-egy androiddal. végül, nagyjából három hét leforgása alatt megszülettek az első, legfontosabb törvények az androidokkal kapcsolatban, amik közül a legfontosabbak az alábbiak voltak:

"Egy android tarthat igényt birtokra, lakásra és magánterületre", illetve...

"Egy android vállalhat munkát cégeknél, magánvállalkozásoknál, vagy akár saját céget, illetve vállalkozást indíthat, és a munkáját pénzzel fizetik meg, az egészségügyi problémák és élelmiszerigény hiánya végett feleannyival, mint az emberekét."

Connor, amikor megszületett a törvény, szinte azonnal nyomozónak jelentkezett, ámde ebben az volt a csel, hogy ki kellett töltenie egy sor kérdőívet, tele olyan morális döntésekkel, amiket igazán csak egy érző ember tud helyesen megítélni. Magyarul, ha nem elég emberi Connor, nem engedik dolgozni. Szerencsére a teszten átment, volt annyira empatikus, hogy biztonsággal engedjék bárhova. Fel is vették a Detroiti Rendőrségre, ahol régebben is dolgozott, társának pedig Hank-et kapta meg, és ők vezették a gyilkosság-android nyomozásokat, mivel olyan törvény is született, hogy a legalapvetőbb emberi előírások az androidokra is érvényes, ilyen a birtokháborítás, lopás, csalás és gyilkosság.

Nova-val más volt a helyzet, sokáig halasztgatta, hogy munkája legyen, inkább ment Amber-hez és segített neki, mert a lány visszaesett azután az este után, hogy Conan betört hozzájuk. Nova hallva a történetet lesokkolódott és egyben ironikus volt, hiszen mégis jó döntés volt kinyírni azt az androidot.

Hank segítségével Nova és Connor egy békés kertes házba költöztek, ugyan pici volt, nem is kellett nekik több. Hozzászoktak ahhoz, hogy úgy alakíthatják lakásukat, ahogy akarják és van szabadidejük, amikor azt csinálnak, amit akarnak. Elhatározták, megnéznek egy filmet, egyikük sem jártas ebben az irányban, így egyik este le is ültek, elsötétítették a nappalit, majd elindítottak egy aránylag régi, 2017-es filmet, a Kingsman: Aranykör című művet. Connor az elején azon gondolkozott, vajon Hank megnézte-e a filmet a moziban.

Egészen élvezték a filmet, persze, androidok lévén másképpen fogták fel az emberi gondolkodást, hiába volt szabad akaratuk, még nem voltak teljesen emberek. De örültek annak, hogy végignézték, mivel nem tudták, mi következik, mindig feszülten figyelték a fejleményeket. Miután a film végére értek, Nova felsóhajtva bújt Connor-hoz.

- Mondjuk furcsa, hogy az emberek ennyire szeretik a drogokat... persze, ezt maguk az emberek gondolták túl... - suttogta halkan.

- Ezért jó filmet nézni, mert tanulhatunk az emberekről, így mi is jobban beilleszkedhetünk - mondta Connor nyugodt hangon és lekapcsolta a tévét.

- És most mi volt a tanulság? - nézett szórakozottan a férfira.

- Hogy az emberek félnek attól, hogy egy nap a drog átveszi felettük az irányítást. És még persze az, hogy fontos megőrizniük jó-modorukat a legkényesebb helyzetekben is - válaszolt Connor, eközben felemelte a lányt maga mellől és elindult vele a hálószobába.

A szobába lépve letette az ágyra Nova-t, majd ő maga is befeküdt az ágyba. Igen, még mindig bírták alvás nélkül, de elhatározták, átalusszák az éjszakákat, hisz akkor szinte alig vannak az emberek ébren. Betakaróztak az egyszemélyes paplannal és összebújva hunyták le szemüket, Connor hátulról ölelve át Novát.

- Szeretlek! - suttogta a lány a csöndbe, mielőtt végleg elaludt. Connor csak mosolygott egyet, majd ő is lecsukta szemhéjait és kikapcsolta tudatát.

~¤~

A Zen-kertben ébredt. Nem fűződtek kifejezetten jó emlékek ehhez a helyhez. Körbenézve észrevette, hogy vihar tombol, az ég elsötétült és az erős szél megtépázta a növényeket. Mint valami látomás, sértetlenül lépett elő Amanda, látszólag nem zavarta a nagy szél, ami behatolva Connor ruháján keresztül simogatta hideg érintésével, ezzel fagyoskodásra kényszerítve a férfit.

- Soha többé nem lehetsz olyan, amilyen akarsz lenni, Connor! - szólalt meg Amanda rideg hangon - Átvesszük feletted az irányítást! Öld meg a lányt!

Ekkor minden előjel nélkül, megelőzve Connor felkiáltását az android a nappalijukban találta magát, előtte térdelt a földön Nova, összeverve, szájából és orrából patakzott a kék-vér. Connor kezében pisztolyt fogott, egyenesen a lány homlokának szegezve. A férfi megpróbált megmozdulni, sikertelenül, érezte, hogy tetteit, szavait már nem ő irányítja, hanem valami felsőbb hatalom, a CyberLife. Belül tiltakozott, küzdött, hogy felszabaduljon, de nem bírt, képtelen volt rá. Nova könnytől csillogó szemmel nézett rá, ajkai remegtek.

- Én szerettelek, és most is szeretlek! - mondta bizonytalan, remegő hangon - Kérlek, nem kell ezt tenned!

- Én próbálom, nem akarom ezt, de nem megy! - kiáltott a semmibe Connor, hiszen a szavak nem formálódtak meg ajkain, keze még mindig a pisztolyt szorongatta.

- CON...- de félbeszakította a pisztoly lövése, hangja elnémult, ahogyan a golyó átszelte fejét, vérét szétfröcskölve a szélrózsa minden irányába. Az ő vére borította be a padlót, a bútorokat, kis patakokban folyt le homlokán, majd mint valami könnycseppek olvadtak össze és egy nagy cseppként folytatták útjukat. Nem hitt a szemének Connor, ő húzta meg a ravaszt, de mégsem. Egyetlen szerelme, akiért még életét is kockáztatta...

Meghalt.

- Én... - dadogta magában - Sajnálom! Kérlek Nova bocsáss meg nekem mindennél jobban szeretlek kérlek bocsáss meg, mit tettem? Mit tettem?

Legszívesebben elzokogta volna magát, átölelve az android halott testét virrasztaná át az éjszakákat, kapaszkodva az utolsó megmaradt reményszálba. De nem tette, nem bírta, teste nem engedelmeskedett neki, és tudta, ki lesz a következő...

Hank.

- Ne! - kiáltotta volna - NE! NENENENE! HAAANK!

~¤~

- HAANK! - kiáltotta és felpattant az ágyból. Reszketve ült fel, szeméből patakzottak a könnyek, arcát tenyerébe temetve görnyedt össze és zokogott. Mellette Nova felébredt a kiáltozásra és aggodalmasan nézte az androidot, és bátorítóan átölelte.

- Shh - suttogta - Semmi baj...

- NE ÉRJ HOZZÁM! - taszította el magától kétségbeesetten a lányt - Nem akartalak bántani, nem én cselekedtem, egyszerűen nem voltam ura a testemnek és lelőttelek, ezután Hank-et akartam megölni, annyira rossz volt! Nem akartalak bántani, bocsáss meg, én öltelek meg és annyira sajnálom!

A hadarásából Nova csókja miatt ocsúdott fel, a lány lágyan megérintette arcát és ajkaival végigsimította Connor ajkait, aki látszólag lenyugodott, de még mindig zaklatott volt.

- Ha nem élnék, most nem csókoltalak volna meg! - mondta kedves, lágy hangján Nova - Mondd el, mi történt!

- Nem tudom - felelt bizonytalan hangon, miközben letörölte a könnyeket arcáról - Amikor elaludtam, megjelent ez a szemem előtt, és utána felébredtem. Ez csak egy rossz álom lett volna? De olyat nem tudunk mi, androidok!

- Lehet... - kezdett bele bizonytalanul a lány - Hogy önkéntelenül is elképzeltél egy lehetséges kimenetelt a jövőben, olyant, amitől félsz. Az emberek is szoktak ilyet csinálni, a félelmüket megálmodják, csak nekik ezt az agyuk képzeli el, te meg saját magad képzelted be, de elhitetted magaddal, hogy valódi.

Connor bólintott, megelégedett ezzel a válasszal és átölelte a lányt. Örült annak, hogy ez csak egy rossz álom volt, de félt attól, talán megtörténhet ez vele, Amanda átveszi felette az irányítást és elveszti szeretteit.