Én élek! | Detroit: Become Human fanfiction

49. fejezet: Az a bizonyos este

Connor-nak nem is kellett több, hajnalok-hajnalán is felkapta ruháit, magára öltötte kabátját és cipőjébe bújva indult taxit fogni. A sötét utcák barátságtalanul tátongtak, a néhol világító lámpák pedig még horrorisztikusabb hangulatot adtak a késő órai utaknak. Mivel éjszaka ritkábban járnak taxik, így Connor felhívott egy szolgálatot, akik ki tudtak érte küldeni 3 percen belül egy autót. Addig volt ideje gondolkodnia, egyszerre támadtak benne kétségek és félelem, de néha fellángolt egy-egy reményszikra, hiszen mindenki úgy mondogatta, hogy sikerülni fog. De mit tesz, ha mégsem, ha az asztalon fog meghalni szerelme, vagy elveszíti memóriáját és egy számára idegen lány lesz már csak? Az még rosszabb lenne, mint az első, azzal a tudattal élni, hogy Nova él, de soha nem kaphatja vissza, mégis láthatja, szemébe nézhet. Nem lenne képes úgy élni, akkor biztos öngyilkos lenne.

A három perc bár kínkeservesen, de eltelt, az autó pedig pontosan érkezett és leparkolt mellette, majd kinyitotta ajtaját. Connor be is szált az önvezető járműbe, majd megadta a panelen a címet, ahova igyekszik. A taxi ráérősen megindult, halkan szelte az utcákat, elektromos motorja pedig kellemesen duruzsolt, akár egy kiscica. Ekkor jutott az eszébe Connor-nak, hogy vajon léteznek-e android macskák. De aztán rájött, nem, hiszen ki akar egy olyan macskát, ami egyáltalán nem hús-vér állat?

Lassan megérkezett az épülethez, az ellenőrző kapun áthaladva tekintett fel az ablakon keresztül a magas toronyra, ami a CyberLife detroiti, és egyben legnagyobb cégépülete volt. A taxi lassan leparkolt a bejárat előtt és kinyitotta ajtóit, mire az android ki tudott lépni a téli hidegbe. Azonnal érkezett egy fegyveres őr, aki elkísérni kívánta a laborokhoz, mire Connor egy biccentéssel elfogadta a jelenlétét, hiszen mást nem tehetett. Itt nagy volt a biztonság.

Az alsóbb szinten helyezkedtek el a raktárak, amik át lettek alakítva gyári részlegekké, hiszen már kevesebb androidot gyártottak, mint régebben, tekintve, hogy már nem árusíthatták őket. Velük egy szintben külön elkerített, úgynevezett kutató laborok kaptak helyet, ahol az új innovációkat tesztelték, illetve kivizsgáltak pár rendellenes esetet. Az őr elvezette a legutolsó ajtóig, aminek ablakából fény szűrődött ki a padlóra. Connor azonnal izgatott lett és odaszaladt, betekintve a helyiségbe. Ahol...

A lány az ágyon ült.

Tehát él!

Olyan megkönnyebbülés lett úrrá rajta, hogy máris megbánta kételkedését, de egyben még ott bujkált benne az a lehetőség, hogy elvesztette a memóriáját. Nem! Az nem lehet!

Gondolkodás helyett inkább betekintett a kis ablakon és figyelemmel kísérte, ahogyan Nova-t ellenőrzik.

- Rendben! - kezdett bele a fő vezetője a projektnek - Mutatkozz be!

- A nevem Nova! - mondta lágy hangján a lány, amiből kedvesség és türelem áradt - Egy speciálisan létrehozott prototípus vagyok, arra terveztek, hogy még emberibb és még intelligensebb legyek.

Elszorult Connor torka. Tehát elvesztette az emlékeit. Ha mindenre emlékezne a lány, nem így viselkedne. Lassan kopogott kettőt, mire a férfi az ajtóhoz sietett és beengedte az androidot.

- Üdv Connor! - nyújtott kezet - A nevem Paul! Kérem, foglaljon helyet, legalább megnézheti szenzációs javulását az androidnak! Egyszerűen ez egy csoda, mintha Nova is küzdött volna!

Connor bólintott és leült a székre, mire Nova érdeklődve felé fordította a fejét és feltette első kérdését.

- Kicsoda Ön? - fordította félre picit a fejét - Nem ismerem, nincs az adatbázisomban.

Sírhatnéka támadt az RK800-asnak, de erős maradt és bár erőlködve, de bemutatkozott.

- A nevem Connor, egy RK800-as modell vagyok. Az utolsó - az utóbbit már csak mellékesen tette hozzá.

- Üdvözlöm, Connor! - mosolygott Nova és fejét újból a másik férfi felé fordította.

- Rendben, Nova, ellenőrizd le a végtagjaid működését! - utasította a főmérnök, mire a lány felemelte kezeit és végigmozgatta ízületeit.

- A karjaim teljesen normálisan funkcionálnak, nem találtam rendellenességet - mondta kicsit robotos hangon, majd felállt a lábára és előretett néhány lépést - A lábaim is tökéletesen működnek, hibának nincsen nyoma.

- Értem! - bólintott az ember és elővett a zsebéből egy kis egységet - Akkor ideje ezt behelyezni!

Connor leszkennelte a kis tárgyat, majd meglepve állapította meg, hogy egy memóriaegységet szorongat gumikesztyűs kezeiben, aminek hatására teljesen összezavarodott.

- Most akkor sikerült megmenteni... a memóriáját? - tekintett zaklatottan a mérnökre, aki csak bólintott.

- Bár az utolsó 12 órára egyáltalán nem fog emlékezni, hiszen azok vesztek el, de a maradékból mindent meg tudtunk menteni! Csak nem akartuk az újraindításnál bennhagyni az egységet, hiszen ha valami hiba lép fel, és Nova bepánikolva ugrál ide-oda, sokkal nagyobb kárt is okozhatott volna magában!

Így már mindent értett, és érzelmei elárasztották elméjét. Türelmetlenül várta, hogy a férfi felnyissa Nova koponyáját és behelyezze legalulra a kifinomult számítógépbe a memóriaegységet, majd aztán visszazárja és utasítsa Nova-t.

- Újraindítás! - mondta ki a kulcsszót, mire Nova lehunyta szemeit egy pillanatra, majd újra felnyitotta őket, de ekkor tekintete már más volt. Egyszerre volt ijedt, tanácstalan, kicsit kíváncsi is és kétségbeesett. Ám ahogyan meglátta Connor boldog mosolyát és könnyekkel áztatott szemeit, azonnal karjaiba rohant és úgy ölelte a férfit, mintha ezer éve nem látta volna. A másik android sem tett másképp, magához húzta a törékeny testet és örvendett, mert visszakapta szerelmét. Még sokáig ölelték így egymást, kiélvezve ezt a békés pillanatot, majd Nova elvált Connor-tól és még mindig zavarodottan tekintett körbe.

- Hol...hol vagyok? - kezdte átvizsgálni a falakat, majd a mérnökre tévedt tekintete - Ki ő? Mi történt?

- Shh, ne aggódj! - simogatta meg a lány fejét Connor és még egyszer magához húzta - Biztonságban vagyunk, a CyberLife cégépületében. Sokat kell még mesélnem!

A lány bólintott, majd Connor kezét fogva indultak meg a kijárat felé. Az épületet elhagyva kezdett szép lassan megnyugodni, próbálta összeszedni legutóbbi emlékfoszlányait, ami sikerült is és meglepődve rezzent össze.

- Mi a baj? - kérdezte Connor a zaklatott lánytól.

- A legutolsó emlékem... elhurcoltak! Jöttek, a házunkhoz! Azt mondták...ha nem megyek ki, meghalsz! Ki akartam menni egy pisztollyal a kezemben, de ahogy kinyitottam az ajtót, letepertek a földre. Szinte halálra vertek...belső szivárgásom volt...aztán...semmi!

Arca megenyhült, megrázta a fejét majd kínosan felnevetett.

- Tudom-tudom, mesélsz majd! - mosolygott és az androidhoz bújt - Biztos izgalmas, nem?

- Hát...aligha tudnék izgalmasabb történetet mondani, az biztos! - húzta mosolyra száját Connor is és átkarolta Nova derekát, ahogyan elvezette a kint parkoló taxiig.

A járműben azonnal mesélésbe fogott, kezdve a legelejétől, azaz amikor megkapta az ügyet. Részletesen és pontosan mesélte el a sztorit, bár azt azért kihagyta belőle, hogy otthon öngyilkos akart lenni. Azon kívül mindent elmondott, még azt is, amikor megszállta őt a vírus és kilökte Nova-t az autóból. A lány a történet alatt végig csendben fülelt, végighallgatta Connor beszámolóját és semmihez sem fűzött megjegyzést. Majd amikor a végére ért, lassan odabújt a férfihoz és vállára hajtotta fejét.

- Örülök, hogy őszinte voltál - mondta előre nézve - Biztos...nehéz volt ez neked.

- Kicsit - bólintott Connor némi bűntudattal, de a lány érdekében hallgatott az elmúlt néhány óráról - De most már minden rendben lesz. Főleg úgy, hogy itt vagy nekem!

Azzal lágyan megcsókolta Nova-t, magához húzva a törékeny testet. Nova már szinte el is felejtette, milyen a csók érzése, így nagy élvezettel és halk nyögésekkel engedte Connor-t közeledni. A csók rövid, de annál sokatmondóbb volt, szavakba öntötte azokat az érzéseket, amiket amúgy nem voltak képesek. Nova boldog volt, mert ott lehetett Connor mellett, Connor pedig megkönnyebbült volt, mert maga mellett tudhatta Nova-t.